Egész nap azon agyaltam, vajon mi az, amit még nem
mondott el Minariról. És miért nem mondta el tegnap, amikor ott voltam náluk?
Nagyon lassan akart eltelni az idő. Egyre inkább elöntött
az aggodalom.
Ebédeltetéskor kiborítottam a vizet, neki ütköztem az
asztalnak, fektetéskor összecseréltem az ágyakat. Egyszerűen annyira feszült
voltam, hogy nem voltam képes odafigyelni.
A legrosszabb az a két és fél óra volt, amíg a gyerekek
aludtak. Nem tudtam csinálni semmit, végül elkezdtem a gyerekeket figyelni, ahogyan
alszanak, csakhogy eltereljem a gondolataimat.
A gyerekek kisméretű ágyakon aludtak, melyeknek
fekvőrészük egy erős háló volt, talán a trambulin ugráló részéhez tudnám
hasonlítani, csak nem volt olyan rugalmas.
Fontos volt, hogy az ágyakat ugyan abban a sorrendben
rakjuk le mindennap, hogy a gyerekek fekvőhelye ugyan ott legyen, mint a
beszoktatáskor. Úgy, mint otthon, itt is megvan a kijelölt, állandó
fekvőhelyük, ez biztosította a nyugodt pihenést.
Ahogyan figyeltem őket, ahogyan békésen szuszogtak, én is
kezdtem megnyugodni. Milyen jó, hogy az
embernek vannak úgynevezett tükör-neuronjai. Ezek az empátiát, mások helyzetébe
való beleélést segíti. Aki ügyes, az ezen idegsejtek „bevetésével” képes a
másik embert érzelmileg manipulálni.
Felkelés után segítettem a tisztázásban (mosdó használat,
kézmosás), majd végre letelt a munkaidőm. Átöltöztem, aláírtam a jelenléti
ívet, és elindultam Jonghunhoz.
Odaérve becsöngettem, és Jonghun már jött is ajtót
nyitni.
- Jó napot! Köszönöm, hogy idefáradt - állt félre, hogy
beljebb tudjak menni. A nappaliba invitált, majd leültünk a kanapéra.
- Hozzak valamit inni? Kávét, üdítőt, teát? - kérdezte,
miközben végigmért, majd elpirult.
- Egy kávé jól esne, köszönöm.
- Készítem is, addig nyugodtan nézzen körbe, ha esetleg
tegnap nem tudott rendesen.
Elindultam az emelet felé. Bár tudtam, hogy a
csigalépcső, ami felvezet az emeletre egy puha bársonyos halványkék zsenílila
szőnyeg vezetett fel, mellette pedig egy aranyozott korlát nyújtott biztonságot
mégis újra elámultam, ahogyan megláttam. Az egész lakás olyan kifinomult ízlésről
árulkodott… Na, meg persze jókora anyagi vagyonról.
Minari szobája felé vettem az irányt, ahol az ajtó mögött
pelenkákra bukkantam. Még mindig
pelenkázza? Akkor nem is a trauma miatt vizel be folyton?
Minari szobája után – mivel ezt a kis helyiséget tegnap
szemügyre vettem - a szemben lévő
szobába nyitottam be. Az ágy nem volt bevetve, egy kisebb pizsama és egy
felnőtt póló volt rádobva. Éppen olyan hatást keltett, mintha épp az előbb
keltek volna ki belőle. Közelebb léptem, hogy megigazítsam, mivel úgy
gondoltam, Joghun szobája, és reggel elaludtak az öccsével, ám mikor felvettem
a pólót, hogy összehajtom, láttam, hogy sokkal nagyobb méret, mint amit a fiú
hord. Kétlem, hogy akár itthon is felvenne egy ilyen pólót. Az ágy mellett ált
az íróasztal, rajta egy naptárral, határidőnaplóval, felette egy
parafatáblával, mely tele volt tűzdelve sárga kis cetlikkel,- rájöttem, ez az édesapjuk szobája lehetett. Az
asztalon egy lapot találtam, melyen a betűket könnyfoltok homályosítottak el:
Apa!
Tudom, miután
elolvasod a levelemet, látni sem akarsz majd, de tudnod kell róla. Mielőtt
bármit is leírnék, tudnod kell, hogy nagyon szeretlek benneteket. Tudom, hogy
téged ez sem fog meghatni, és mikor hazajövök, ugyanúgy kiabálni fogsz, mitha
ezt le se írtam volna, de ebből már az iskolában is voltak gondjaim. Sokan
észrevették, és emiatt többször is megvertek. Soha nem szóltam neked, mert
tudtam, hogy te is hasonlóképpen reagálnál, viszont itt az ideje, hogy
elmondjam: A saját nememhez vonzódom.
Szeretlek:
Jonghun.
Ahogyan olvastam a levelet egyre inkább szorult el a
torkom. Éppen elolvastam az utolsó szót is, mikor Jonghun jelent meg mögöttem.
- Mit csinál az apám szobájában? Remélem nem ért hozzá
semmihez! – jön közelebb, meglátja a lapot, majd szemében félelem és düh
jelenik meg. Visszanyelt egy éppen kibuggyanni készülő könnycseppet, és
megnyugtatta enyhén remegő testét, majd rám förmedt.
– Ugye nem olvasta el? Semmi köze ehhez a levélhez!
Menjen kifelé! Induljon már!
- Jonghun. Kérem, nyugodjon meg! Igaz, elolvastam
levelet, de szerintem ebben nincsen semmi titkolni, vagy szégyellni való. Ez…
Erről maga nem tehet, ez genetika.
- Sajnálom a kirohanásomat, csak tudja, nagyon kevesen
reagálnak úgy, ahogyan maga. Én csak nem szeretném emiatt elveszíteni az
öcsémet.
- Nem fogja. Nyugodjon meg. Viszont lenne egy kérdésem.
Az öccse még mindig nem szobatiszta?
- Csak a baleset óta. Éjszakára kénytelen vagyok
pelenkázni, mert háromszor-négyszer is bepisil. Ez lett volna az egyik dolog,
amiről beszélni szerettem volna, de menjünk vissza a nappaliba.
- Rendben. Menjünk le – indulok el. Jonghun behozta a
kávét, majd leült mellém a kanapéra.
- Szóval… Minari se a délutáni, se az esti alvásnál nem
tudja kordában tartani a záróizmait. Amint ön is észrevette, néha még nappal
sem. Nagyon sokszor riad fel sírva az alvásból, de nem hajlandó elmondani, mit
álmodott, csak szorosan hozzám bújik, és addig pityereg, míg álomba nem sírja
magát.
- Minden kisgyermek másképpen dolgozza fel a gyászt.
Minarinak több okból kifolyólag is nehezebb, hiszen édesanyjukat nem is ismerte,
édesapjuk halálát pedig látta is. Tipikus, hogy félnek a kicsik, hogy a többi
családtagjukat is elveszítik, és Minarinak már csak ön maradt. Ilyenkor
többször is el kell neki mondani, hogy önt nem fogja elveszíteni. Mikor már
nagyon aggódik, sokszor kérdez rá, próbálja elterelni a figyelmét. Mikor ma
kinevették a tárasi, mert bepisilt, nem akart visszamenni a csoportba, így
megpróbáltam a homokozással elterelni a figyelmét. Ön jobban tudja, mi az, amit
szeret az öccse. Próbálja meg játékkal elterelni a figyelmét.
- Igen – mosolyodik el – homokozni nagyon szeret. –
Viszont mostanában enni sem eszik rendesen. Pár falatot tudok belé könyörögni, néha
még azt is kihányja.
- Jonghun… - kezdem óvatosan. – Az egyetemen jártunk ki
intézménylátogatásokra. Egy pszichológushoz többször is kimentünk, aki
kimondottan gyermekekkel foglalkozik. Kérem, próbálja meg felvenni vele a
kapcsolatot. Egyetlen kisgyermeket sem láttam, aki sírt volna nála. A gyermek
szinte tudattalanul adja ki magából a problémáit. És játékos formában dolgozza
azokat fel. Minari nehezen lesz túl a baleseten. Kérem! Kérje szakember
segítségét! Mert ez már nem az én feladatkörömhöz tartozik – nézek rá
könyörögve.
- Annyit megígérek, hogy ha az első hónap után sem
javulna Minari lelkiállapota, elviszem. Viszont, már most azt látom, hogy
sokkal felszabadultabb. Mikor a balesetet játssza el, akkor sem olyan feszült
már, mint az elején. Ön is nagyon sokat tud neki segíteni. Kérem, várjunk egy hónapot.
Ha továbbra is bepisil, és nem eszik rendesen, ígérem, elviszem
pszichológushoz.
- Rendben. Várunk egy hónapot, de ha nincs érdembeli
javulás… - nézek rá jelentőségteljesen.
- Akkor elviszem szakemberhez.
- Köszönöm. Esetleg tudok még valamiben segíteni? Egyébként, ha önnek nem túl nagy gond,
nyugodtan tegeződhetünk. Talán könnyebb lesz megosztani az esetleges
kellemetlenebb információkat is.
- Köszönöm. Így is sokat segített. Jelenleg nincs más
megbeszélnivalóm, és elfogadom az ajánlatodat, HongKi hyung. Köszönöm!
- Rendben, örülök, hogy elfogadtad - állok fel - akkor
holnap várom önöket. És egy órát kellene már egyedül ott lennie. A legjobb
lenne, ha fél tíztől, fél tizenegyig ott tudna lenni, hogy a tízórait ott
fogyassza el.
- Természetesen, akkor fél tízre viszem. Köszönöm, hogy
idefáradtál, hyung. Köszönöm a segítséget. További szép estét! Viszont látásra.
- Viszont kívánom. Szia! – köszöntem el, majd hazamentem.
