Elvitték az angyalok (5. fejezet)

Egész nap azon agyaltam, vajon mi az, amit még nem mondott el Minariról. És miért nem mondta el tegnap, amikor ott voltam náluk?

Nagyon lassan akart eltelni az idő. Egyre inkább elöntött az aggodalom.  

Ebédeltetéskor kiborítottam a vizet, neki ütköztem az asztalnak, fektetéskor összecseréltem az ágyakat. Egyszerűen annyira feszült voltam, hogy nem voltam képes odafigyelni. 

A legrosszabb az a két és fél óra volt, amíg a gyerekek aludtak. Nem tudtam csinálni semmit, végül elkezdtem a gyerekeket figyelni, ahogyan alszanak, csakhogy eltereljem a gondolataimat.

A gyerekek kisméretű ágyakon aludtak, melyeknek fekvőrészük egy erős háló volt, talán a trambulin ugráló részéhez tudnám hasonlítani, csak nem volt olyan rugalmas.

Fontos volt, hogy az ágyakat ugyan abban a sorrendben rakjuk le mindennap, hogy a gyerekek fekvőhelye ugyan ott legyen, mint a beszoktatáskor. Úgy, mint otthon, itt is megvan a kijelölt, állandó fekvőhelyük, ez biztosította a nyugodt pihenést.

Ahogyan figyeltem őket, ahogyan békésen szuszogtak, én is kezdtem megnyugodni. Milyen jó, hogy az embernek vannak úgynevezett tükör-neuronjai. Ezek az empátiát, mások helyzetébe való beleélést segíti. Aki ügyes, az ezen idegsejtek „bevetésével” képes a másik embert érzelmileg manipulálni.

Felkelés után segítettem a tisztázásban (mosdó használat, kézmosás), majd végre letelt a munkaidőm. Átöltöztem, aláírtam a jelenléti ívet, és elindultam Jonghunhoz.

Odaérve becsöngettem, és Jonghun már jött is ajtót nyitni.

- Jó napot! Köszönöm, hogy idefáradt - állt félre, hogy beljebb tudjak menni. A nappaliba invitált, majd leültünk a kanapéra.

- Hozzak valamit inni? Kávét, üdítőt, teát? - kérdezte, miközben végigmért, majd elpirult.

- Egy kávé jól esne, köszönöm.

- Készítem is, addig nyugodtan nézzen körbe, ha esetleg tegnap nem tudott rendesen.

Elindultam az emelet felé. Bár tudtam, hogy a csigalépcső, ami felvezet az emeletre egy puha bársonyos halványkék zsenílila szőnyeg vezetett fel, mellette pedig egy aranyozott korlát nyújtott biztonságot mégis újra elámultam, ahogyan megláttam. Az egész lakás olyan kifinomult ízlésről árulkodott… Na, meg persze jókora anyagi vagyonról.

Minari szobája felé vettem az irányt, ahol az ajtó mögött pelenkákra bukkantam. Még mindig pelenkázza? Akkor nem is a trauma miatt vizel be folyton?

Minari szobája után – mivel ezt a kis helyiséget tegnap szemügyre vettem -  a szemben lévő szobába nyitottam be. Az ágy nem volt bevetve, egy kisebb pizsama és egy felnőtt póló volt rádobva. Éppen olyan hatást keltett, mintha épp az előbb keltek volna ki belőle. Közelebb léptem, hogy megigazítsam, mivel úgy gondoltam, Joghun szobája, és reggel elaludtak az öccsével, ám mikor felvettem a pólót, hogy összehajtom, láttam, hogy sokkal nagyobb méret, mint amit a fiú hord. Kétlem, hogy akár itthon is felvenne egy ilyen pólót. Az ágy mellett ált az íróasztal, rajta egy naptárral, határidőnaplóval, felette egy parafatáblával, mely tele volt tűzdelve sárga kis cetlikkel,-  rájöttem, ez az édesapjuk szobája lehetett. Az asztalon egy lapot találtam, melyen a betűket könnyfoltok homályosítottak el:

Apa!

Tudom, miután elolvasod a levelemet, látni sem akarsz majd, de tudnod kell róla. Mielőtt bármit is leírnék, tudnod kell, hogy nagyon szeretlek benneteket. Tudom, hogy téged ez sem fog meghatni, és mikor hazajövök, ugyanúgy kiabálni fogsz, mitha ezt le se írtam volna, de ebből már az iskolában is voltak gondjaim. Sokan észrevették, és emiatt többször is megvertek. Soha nem szóltam neked, mert tudtam, hogy te is hasonlóképpen reagálnál, viszont itt az ideje, hogy elmondjam: A saját nememhez vonzódom.

Szeretlek: Jonghun.

Ahogyan olvastam a levelet egyre inkább szorult el a torkom. Éppen elolvastam az utolsó szót is, mikor Jonghun jelent meg mögöttem.

- Mit csinál az apám szobájában? Remélem nem ért hozzá semmihez! – jön közelebb, meglátja a lapot, majd szemében félelem és düh jelenik meg. Visszanyelt egy éppen kibuggyanni készülő könnycseppet, és megnyugtatta enyhén remegő testét, majd rám förmedt.

– Ugye nem olvasta el? Semmi köze ehhez a levélhez! Menjen kifelé! Induljon már!

- Jonghun. Kérem, nyugodjon meg! Igaz, elolvastam levelet, de szerintem ebben nincsen semmi titkolni, vagy szégyellni való. Ez… Erről maga nem tehet, ez genetika.

- Sajnálom a kirohanásomat, csak tudja, nagyon kevesen reagálnak úgy, ahogyan maga. Én csak nem szeretném emiatt elveszíteni az öcsémet.

- Nem fogja. Nyugodjon meg. Viszont lenne egy kérdésem. Az öccse még mindig nem szobatiszta?

- Csak a baleset óta. Éjszakára kénytelen vagyok pelenkázni, mert háromszor-négyszer is bepisil. Ez lett volna az egyik dolog, amiről beszélni szerettem volna, de menjünk vissza a nappaliba.

- Rendben. Menjünk le – indulok el. Jonghun behozta a kávét, majd leült mellém a kanapéra.

- Szóval… Minari se a délutáni, se az esti alvásnál nem tudja kordában tartani a záróizmait. Amint ön is észrevette, néha még nappal sem. Nagyon sokszor riad fel sírva az alvásból, de nem hajlandó elmondani, mit álmodott, csak szorosan hozzám bújik, és addig pityereg, míg álomba nem sírja magát.

- Minden kisgyermek másképpen dolgozza fel a gyászt. Minarinak több okból kifolyólag is nehezebb, hiszen édesanyjukat nem is ismerte, édesapjuk halálát pedig látta is. Tipikus, hogy félnek a kicsik, hogy a többi családtagjukat is elveszítik, és Minarinak már csak ön maradt. Ilyenkor többször is el kell neki mondani, hogy önt nem fogja elveszíteni. Mikor már nagyon aggódik, sokszor kérdez rá, próbálja elterelni a figyelmét. Mikor ma kinevették a tárasi, mert bepisilt, nem akart visszamenni a csoportba, így megpróbáltam a homokozással elterelni a figyelmét. Ön jobban tudja, mi az, amit szeret az öccse. Próbálja meg játékkal elterelni a figyelmét.

- Igen – mosolyodik el – homokozni nagyon szeret. – Viszont mostanában enni sem eszik rendesen. Pár falatot tudok belé könyörögni, néha még azt is kihányja.

- Jonghun… - kezdem óvatosan. – Az egyetemen jártunk ki intézménylátogatásokra. Egy pszichológushoz többször is kimentünk, aki kimondottan gyermekekkel foglalkozik. Kérem, próbálja meg felvenni vele a kapcsolatot. Egyetlen kisgyermeket sem láttam, aki sírt volna nála. A gyermek szinte tudattalanul adja ki magából a problémáit. És játékos formában dolgozza azokat fel. Minari nehezen lesz túl a baleseten. Kérem! Kérje szakember segítségét! Mert ez már nem az én feladatkörömhöz tartozik – nézek rá könyörögve.

- Annyit megígérek, hogy ha az első hónap után sem javulna Minari lelkiállapota, elviszem. Viszont, már most azt látom, hogy sokkal felszabadultabb. Mikor a balesetet játssza el, akkor sem olyan feszült már, mint az elején. Ön is nagyon sokat tud neki segíteni. Kérem, várjunk egy hónapot. Ha továbbra is bepisil, és nem eszik rendesen, ígérem, elviszem pszichológushoz.

- Rendben. Várunk egy hónapot, de ha nincs érdembeli javulás… - nézek rá jelentőségteljesen.

- Akkor elviszem szakemberhez.

- Köszönöm. Esetleg tudok még valamiben segíteni?  Egyébként, ha önnek nem túl nagy gond, nyugodtan tegeződhetünk. Talán könnyebb lesz megosztani az esetleges kellemetlenebb információkat is.

- Köszönöm. Így is sokat segített. Jelenleg nincs más megbeszélnivalóm, és elfogadom az ajánlatodat, HongKi hyung. Köszönöm!

- Rendben, örülök, hogy elfogadtad - állok fel - akkor holnap várom önöket. És egy órát kellene már egyedül ott lennie. A legjobb lenne, ha fél tíztől, fél tizenegyig ott tudna lenni, hogy a tízórait ott fogyassza el.

- Természetesen, akkor fél tízre viszem. Köszönöm, hogy idefáradtál, hyung. Köszönöm a segítséget. További szép estét! Viszont látásra.

- Viszont kívánom. Szia! – köszöntem el, majd hazamentem.