Elvitték az angyalok (4. fejezet)

A látogatás után nem sokat aludtam éjszaka. Végig azon gondolkodtam, Minarinak mit mondott a bátyja, vagy az apukája, miért nincs anyukája? Fel sem tudom fogni, mit érezhet szegény… Mikor megkérdezte, milyen egy anyuka… Könnyeimmel küszködtem, ahogy újra visszagondoltam a beszélgetésünkre.

Ami viszont a legjobban aggasztott, hogy nagyon ragaszkodik a bátyjához. Kétlem, hogy sikerül péntekig eljutnom odáig, hogy ott legyen másfél órát egyedül, pedig jövőhét elején már ott kellene, hogy egyen.  

Ráadásul, látom, hogy Jonghun is próbálja tartani magát, az öccse miatt, viszont szerintem nem sokáig fogja bírni, főleg, hogy – elmondása szerint – minden egyes alkalommal el kell mondania a pszichológusának, hogyan haltak meg a szülei.  Nem is értem, ezzel mit segít… Szeretnék neki is segíteni, de amíg nem hajlandó együttműködni, ez nem fog sikerülni. Sőt, még Minarinak se lesz könnyebb, ugyanis én hiába próbálok neki segíteni, ha Jonghun még azt is figyelmen kívül hagyja, hogy szólok neki az aggodalomra okot rajzok miatt.

Megcsörrent az ébresztőórám, mire ijedten ültem fel az ágyban. Egész éjjel fent voltam. Kicsit fáradtan készülődtem, majd elindultam dolgozni. Újraolvastam Minhwan felvételi lapját, hátha elkerülte valami a figyelmemet, ami segíthet, akár vele, akár a bátyjával kapcsolatban, de nem találtam semmit. Ekkor jutott eszembe, hogy talán fel kéne keresnem Jonghun osztályfőnökét.

Minhwan felvételi lapján fel volt tüntetve az iskola, ahova a bátyja járt. Gondolkoztam rajta, hogy telefonon beszélek az osztályfőnökével, de úgy gondoltam, személyesen jobb lenne, így elindultam.

Az iskolába érve körbenéztem. Éppen szünet lehetett, mert rengeteg gyerek sétált a folyosón. Ide első osztálytól kezdve a középiskola befejezéséig járhattak. Szemem egy hirdetőtáblán akadt meg. Hatalmas, színes plakát hirdetett az iskola tanulói és külsős diákok számára versenyt. A vállalkozó szellemű ifjak a zenei tehetségüket mutathatták meg. Nem is volt meglepő, hiszen emelt óraszámban tanították az ének-zenét és a drámát. A diákok különórákra is járhattak, mindenféle hangszeren tanulhattak. Kiskoromban minden vágyam volt, hogy ide járhassak, mert nagyon vonzottak a művészetek, főleg a zene, de nem volt elég pénzük a szüleimnek a tandíj kifizetésére.

De legalább az óvodában is tudom használni zenei tehetségem, hiszen egyetemi éveim alatt is sokszor bevittem a gitáromat a gyakorlatokra, és úgy énekeltünk együtt a gyerekekkel. Mint a legtöbb ember számára, a zene nekik is egyfajta nyugalmat, biztonságot, kikapcsolódást jelent. Felhőtlen örömmel énekeltek velem, és hallgatták, hogyan pengetem gitáromon a húrokat. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek, már kis korukban megismerkedjenek a zenével, művészetekkel, hiszen ilyenkor még fogékonyak rá. Viszont sajnos a szülők egy nagy része nem tartja fontosnak, aki pedig fontosnak tartaná, a legtöbbjüknek nincsen ideje, vagy pénze múzeumokba, könnyűzenei koncertekre vinni gyermeküket.

A tanári ajtaja mellett találtam kifüggesztve egy lapot, az osztályelsők nevei és osztályfőnökeik voltak feltüntetve. 12/E osztály : Osztályfőnök: Park Shinhye, Osztályelső: Choi Jonghun. Ilyen szerencsém nem is lehet!

- Jó napot! – köszöntem az első velem szembe jövő tanárnak. – Lee Hongki vagyok. Én Choi Jonghun osztályfőnökét keresem, Park Shinhye-t.

- Jó napot! Azonnal szólok neki – azzal bement a tanáriba, én pedig a folyosón várakoztam.

- Jó napot! Miben segíthetek? – hajolt meg a tanárnő, ahogy kilépett a tanáriból.

- Jó napot! Choi Jonghun öccsének vagyok az óvodapedagógusa, és Jonghunról szeretnék egy kicsit többet megtudni.

- Oh, hát sajnos, nem szolgálhatok információkkal.

- Kérem… Fontos lenne – néztem rá könyörögve.

- Sajnálom. Ha most megbocsájt… - lépett el mellettem, majd láttam eltűnni a folyosón.

- Csak még egy pillanatra! - siettem utána. – Szeretném, ha többet nem kellene pszichológushoz mennie. Ahogy figyeltem az elmúlt pár napban, teljesen normális gyászreakciót él meg. Semmi szüksége a pszichológusra. Főleg nem úgy, hogy minden egyes alkalommal el kell mondania, hogyan haltak meg a szülei.

- Rendben, de akkor innentől ez az ön felelőssége - Láttam a nő szemében, hogy nem tetszik neki a dolog, de azért beleegyezett, csak, hogy most már békén hagyjam. De biztos voltam benne, hogy így Jonghunnak is jobb lesz.

Visszasiettem az óvodába. Nem sokkal az után, hogy visszaértem, hallottam Minari sírását az átadóban, így kisiettem.

- Minari, be kell menned. Gyere, jövök én is.

- De itt fogsz hagyni… - szipogta a kicsi.

- Gyere, jön a bátyád is, játszunk megint hárman - próbáltam én is rávenni a dologra.

- Nem! Itt fog hagyni – ölelte át szorosan a bátyja lábát.

- Nem fog, gyere, válassz egy játékot, és játszunk, mint nálatok. Ugye, milyen jó volt tegnap is? – mosolyogtam rá.

Nehezen, de sikerült rávenni Minarit, hogy jöjjön be.

- Autózzunk! Én leszek ezzel a kicsivel, Hunnie, te leszel a naggyal, ahjussi pedig ezzel – nyújtott át egy mentőautót. - Hozok két babát is! – sietett el, majd a kezében két legóbábuval tért vissza. „Beültette” őket az autóba.

– Brümmm…brümm… - tologatta önfeledten az autót, Jonghunnal követtük a példáját. – Ahjussi, te még ne! – tolta el a kezemet, ahogy közeledtem a mentőautóval feléjük. Kicsit hátrébb húzódtam és figyeltem, mit is akar kihozni a játékból.

Vajon a balesetet játssza újra? Több mint valószínű, hiszen két bábut ültetett az autó tetejére, és egy kicsi személyautó, egy kamion és egy mentőautó kell a játékhoz… A balesetnél is ő és az apukája ültek a kocsiban és kamionnal ütköztek…

Gondolataimból Minari hangja robbantott ki.

- Ahjussi, most jöhetsz a nínóautóval! - Jonghunra néztem, aki teljesen ledermedt, láttam rajta, hogy ő is felfogta, hogy mi is ez a játék. Óvatosan bólintva próbáltam jelezni, hogy teljesen rendben van, amit az öccse csinál. Autómmal szirénázó hangot adva indultam el feléjük.

- Összeütköztek! Őt fogd megV és vidd el. Hyung, most te is menj el a kamionnal! – adta ki az utasítást Minari. Kapva az alkalmon, fejemmel az íróasztalom felé intettem.

- Beszélgessünk egy picit – suttogtam Jonghunnak. Ahogy odaértünk egyből aggódva fordult felém.

- Mennyire normális, hogy ezt csinálja? Tegnap otthon is újrajátszotta. Sőt, lehozta a maciját, mondván, hogy szomorú, és mikor megkérdeztem, hogy miért, ő azt felelte, hogy mert nincsen anyukája…

- Ez természetes. Játékkal próbálja feldolgozni a történteket, hiszen ő nem úgy fogja kiadni magából a traumát, mint egy felnőtt, aki hogy beszél a problémáiról. A gyermek igazi nyelve a játék. Megjelenítik az őket foglalkoztató problémákat, mindennapi történéseket. A játék egy igazi cselekvés, és mégis csak olyan, mintha megtörténne, így kevésbé félelmetes, és egy kicsit más is, mint a valóság.

- Szóval ilyenkor csak hagyjam rá?

- Ha nagyon sűrűn csinálja ezt, akkor megpróbálhatja átterelni valami más játék felé. Például kereshet egy másik macit, egy babát vagy valamit, és mondhatja például, hogy ő az anyukája a macinak. Vagy, ha a balesetet játssza újra, mondani lehet neki, hogy ne minden alkalommal ütközzenek össze, mert eltörnek, és nem lesz másik autója.

- Értem. Köszönöm. Akkor én most menjek egy kicsit, igaz? – nézett az órájára.

- Megköszönném, egy fél óra múlva találkozunk – kísértem ki. Visszafordultam a szőnyeg irányába, de Minari nem volt ott. Benéztem a babaszobába, és a tűzhely mögé bújva meg is találtam.

- Megtaláltalak. Most én bújok el – simogattam végig arcán. – Minari, te sírsz? Mi a baj? Gyere ide – öleltem magamhoz, mire ölembe kúszott.

- Nem vagyok okos nagyfiú, igaz? – nézett rám megszeppenve.

- Dehogyis nem. Egy nagyon okos nagyfiú vagy. Gyere, lecseréljük a nadrágot.

- A többiek kinevettek… A szomszéd néni is azt mondta, hogy aki bepisil, az nem okos nagyfiú – szipogott.

- A többiek biztosan valami máson nevettek, a szomszéd néni pedig… - vettem egy mély lélegzetet. – Na gyere, átöltözünk, és kimegyünk az udvarra, rendben?

- Hunnie is jön?

- Ő hazament főzni neked finom ebédet. Mi pedig, mire visszajön, építünk neki homokvárat, rendben?

- Óriásit, ami az égig ér!- lelkendezett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fog menni…

- Igen, óriásit, ami az égig ér – mosolyogtam rá. Minari kiszaladt a szekrényéhez.

- Ezt vegyük fel! – mutatott egy halványkék, koptatott farmerre. Benézetem a szekrényébe, hátha találok valami kényelmesebb darabot, de mindhárom váltónadrágja csőfarmer volt.

- Inkább ezt – vettem ki egy sötétebb színűt. – A másikon jobban látszik a kosz. – Beleegyezett, s mielőtt ráadtam volna a nadrágot elküldtem mosdóba.

Miután végzett, kivettem a szekrényből a homokozó vödröket és a lapátokat.

- Először ezekből a szögletesekből építünk, utána pedig ezekből a kerekekből, utána jöhetnek rá a tornyok. Ez lesz a zászló – hozott egy faágat.

Elkezdtük építeni a homokvárat, az alsó szintet Minari, a felső szinteket pedig én borítottam rá, nehogy összedőljön, a zászlót ismét Minari rakta rá.

- Ez nagyon szép lett! Hunnienak tetszeni fog! – ugrott a nyakamba. - Ahjussi… Leszel az anyukám?

- Sajnos nem lehetek, mert az anyukák lányok – magyaráztam neki.

- És az apukám? – nézett rám reménykedve.

- Tudod, kicsi, én nem lehetek az apukád sem…

- Akkor nekem most nincs se anyukám, se apukám? – homályosult el szeme a megjelenő könnyektől.

- Szia, Minari! – hallottam a bátyja hangját, melytől megkönnyebbültem, ugyanis Minari hozzá szaladt, de sajnos kérdését nem felejtette.

-  Hyung! Ahjussi tényleg nem lehet se az anyukám, se az apukám?

- Sajnos nem… - motyogott Jonghun.

- Akkor nekem most nincsen se anyukám, se apukám? – Jonghun is ledöbbent a kérdés hallatán, így gyorsan témát váltottam.

- Nem mutatod meg a homokvárat Jonghunnak?

- Nézd, neked építettük! – húzta a homokozóhoz a bátyját.

- Ez nagyon szép. Gyere, most már menjünk haza! Köszönj el szépen!

- Szia – ölelt meg Minari.

- Jonghun, csak még egy valami! - szóltam utánuk. - Ma megbeszéltem az osztályfőnökével, és nem kell többet pszichológushoz járnia.

- Nagyon szépen köszönöm, egyébként... Ráérne  ma délután? Minari nem lesz otthon, és lenne még néhány dolog amit szeretnék megosztani vele kapcsolatban. 
- Természetesen ráérek. Mikorra menjek? Hol találkozzunk? 
- Úgy gondoltam, hogy nálunk;fél ötkor, mint tegnap?
-Rendben. Nekem jó.Ott leszek - mosolyogtam rájuk. Minari még utoljára odajött megölelni és elköszönni, majd elindultak haza, én pedig visszamentem a csoportba.  

Elvitték az angyalok (3. fejezet)

Nagyon lehangolt a veszekedés. Miért nem képes megérteni, hogy csak jót akarok? Hiszen a legjobbat szeretném Minarinak...  Délután kettő felé behívatott a főnököm. Nagyon megijedtem, azt hittem, Jonghun beszélt vele, de szerencsére csak annyit mondott, hogy valamikor el kell mennem hozzájuk családlátogatásra.

Meg is kerestem Minari felvételi lapját, melyre rá volt írva a bátyja telefonszáma; az óvoda telefonjáról tárcsáztam is a számot.

- Jó napot! Lee HongKi vagyok. Lenne rám néhány perce?

- Jó napot! Éppen tévét néztünk Minarival. Mi a probléma? – hallatszott a hangján a düh.

- Nem rég mondta a főnököm, hogy valamikor el kéne mennem önökhöz családlátogatásra. Mikor lenne aktuális?

- Akár ma délután. Az óvodában úgysem beszéltük meg, holnap mikorra vigyem Minniet – kezdett lenyugodni.

- Rendben, akkor, ha jó lenne önnek a fél öt… Ha jól látom az adatoknál, úgyis itt laknak a közelben.

- Igen, kétsaroknyira lakunk az óvodától. Ha gondolja, elmegyünk ön elé. Ha negyed ötkor várjuk az óvoda előtt, az megfelel?

- Igen, természetesen. Köszönöm a kedvességét. Délután találkozunk – tettem le a készüléket.
Visszasiettem a csoportba. Leírtam az üzenőfüzetbe a beszoktatás első két napját, kolléganőim addig megebédeltettek, majd lefektették aludni a gyerekeket. Amíg mi is elmentünk ebédelni addig a dajka ment be figyelni a gyerekekre. Fél négy körül kezdtük ébresztgetni a törpéket.

Hamar elment az idő, négy órakor elsiettem átöltözni, majd mentem ki az óvoda elé. Minhwanék is akkorra értek oda, így elindultunk hozzájuk.

- Ez a mi házunk – kanyarodtak be egy hatalmas ház kerítéséhez.

Gyönyörű kétszintes ház volt, a tetőn napozóágyak pihentek, és vártak, hátha egy-egy őszi napsugarat még élvezhetnek. A teraszon egy hintaszéket meg-megringatott az őszi szellő. Az udvaron egy hatalmas medence letakarva várta újra a nyarat. Filmbe illő látványt nyújtott a ház kültere.

Mikor Jonghun kinyitotta a kaput Minari önfeledten szaladt be.

- Gyere, nézd meg a faházikómat! – rángatta a kezemet a kicsi. Mosolyogva követtem, majd egy hatalmas platánfához értünk, melynek egyik ágáról lelógó hinta ringott lassan előre-hátra. Kora őszi avar zizegett a lábunk alatt.

- Ott van fent! – kiáltott fel Minari a fa lombjai közé mutatva, ott rejtőzött egy kis faházikó.

- Felmászunk? Megmutatom a kincseimet, gyere – kezdett felmászni egy létrán. Követtem, majd felérve nagyon meglepődtem. Olyan volt, mint egy rendes lakás kicsinyített mása. A falakat Minari régebbi rajzai díszítették. Elmosolyodtam, hiszen Minaritól még nem láttam színes, nyugodt lelkivilágot tükröző rajzokat. Ahogy rajzról - rajzra haladtam, megpillantottam a tegnapi és mai alkotásait is, majd tovább vizslatva őket megakadt a szemem egy képen.

- Elmeséled, ezen kik vannak? – böktem rá ujjammal.

- Itt apa, hyung és én vagyunk. Ez a házunk, itt, a másik oldalán a háznak pedig egy anyuka van.

- Őt miért rajzoltad külön? Ő nem a te anyukád? – néztem rá kicsit értetlenül.

- Nem, mert nekem nincs anyukám. De szeretnék egyet – válaszolta magabiztosan.

- Mindenkinek van anyukája, Minari… - magyaráztam neki.

- Nekem nincsen. Nekem csak apukám volt… Neked van anyukád és apukád? – nézett fel rám gyönyörű, fekete szemeivel.

- Igen, nekem van, bár apukám elköltözött, mikor kicsi voltam. Én anyukámmal laktam - magyaráztam neki.

- Elmondod, milyen egy anyuka? – ült az ölembe, miközben érdeklődően vizslatta arcomat. Ledermedtem. Nem igazán tudtam, mit is kéne mondanom. Ám ekkor eszembe jutott…

- Szerinted, Minari, milyen egy anyuka? – kérdeztem vissza.

- Kedves… Esténként jóéjt-puszit ad, és mesét olvas. A barátaimnak is van anyukájuk. Mindig olvasnak mesét a barátaimnak. Ahjussi, nekem miért nincs anyukám? És apát azért vitték el az angyalok, mert sokat rosszalkodtam? Hogyha jó leszek, akkor sem hozzák vissza? És azok a piros kabátos bácsik voltak az angyalok, akik nínóautóval jöttek apához?

Minari nagyon sok kérdést tett fel egyszerre, teljesen összezavarodtam.

Olyan kicsi még, és miért engem kérdez? Nem lett volna szabad feljönnöm ide vele… Nem lett volna szabad hagynom ilyen témákat feszegetni…

Egyre gyorsult a légvételem forogni kezdett velem a világ, gondolataim cikázva követték egymást…

- Minari, menj be, bekapcsoltam a mesét – hallottam Jonghun hangját, de nem voltam képes realizálni, hogy itt van.

- Elnézést a kellemetlenségért, tegnap tőlem is ugyanezeket kérdezte, és mondtam neki, hogy majd ma visszatérünk rá. Én sem tudtam, mit mondjak neki…

- Édesanyátok… Régebben hunyt el? – kérdeztem rá óvatosan.

- Igen… Minari születésekor. Veszélyeztetett terhes volt. Nem szülhetett volna rendes úton, de császárra már nem volt idő…

- Sajnálom. Ezt szomorúan hallom.

- Édesapám halála pedig az én hibám volt… Értem jött az iskolába, de valahogy áttért a szembejövő sávba, ahol egy kamionnal ütközött… A helyszínen életét vesztette… Minari is vele volt, de neki szerencsére nem esett baja, viszont végignézte a balesetet… És látta apát, ahogyan… - nem bírta folytatni, hangos zokogásban tört ki.

- Ez nem az ön hibája, Jonghun… - simítottam végig karján.

- Inkább menjünk be – sietett le a létrán zavartan. Utána mentem. Minari a nappaliban ült és maciját szorongatta.

- Megmutatod a szobádat ahjussinak? – ment melléje Jonghun.

- Nem! És oviba sem megyek többé! Megint ott fogsz hagyni! Pedig azt ígérted, hogy te mindig velem leszel. Írok apának egy levelet, és megmondom neki, hogy szóljon az angyalnak, és vigyen fel magához, mert te nem szeretsz! – zokogott keservesen a csöppség.

- Én szeretlek, de muszáj iskolába járnom még… És oda te nem jöhetsz velem… És te még nem mehetsz el apához. Ahhoz még nagyon kicsi vagy.

- És te már elmehetsz? – szipogott.

- Nem. Én sem mehetek. Nekem veled kell maradnom. Úgyhogy ne sírj, és hiába hagylak ott… Minden délután érted megyek majd. Mikor már ügyes leszel, és nem fogsz sírni, reggel beviszlek, reggelizel, játszol kint az udvaron a többiekkel, ebédelsz, lefekszel aludni, uzsonnázol ,és már ott is leszek érted.

- Holnap már ilyen későn jössz csak?

- Nem, holnap még nem. De most mutasd meg a szobádat, rendben?

- Nem akarom. Veled akarok maradni. Nem akarom, hogy te is itt hagyj, mint apa.

Egy ideje csak kívülről figyeltem az eseményeket, de ez a mondat most nagyon meglepett.

Azt hiszem jobb lesz, ha kicsit változtatok a beszoktatáson, mert Minarinál koránt sem lesz könnyű… Most viszont ideje közbelépnem. 

- Figyelj, Minari nem fog elhagyni a bátyád, ő szeret téged, és azért kell oviba járnod, hogy Jonghun el tudjon menni iskolába, hogy okos legyen, és utána el tudjon menni dolgozni. Te pedig addig játszol velem az oviban. Mit szólnál, ha megmutatnád, milyen játékaid vannak? Játszhatnánk most is valami szuper játékot.

- Jonghun is jöhet?

- Persze, együtt játszunk valamit hárman, rendben?

- Oké, erre van a szobám – indult el még mindig szipogva.

- Ez a te ágyad, itt szoktál aludni? – kérdeztem Minarit, a kisautó alakú ágyra mutatva.

- Itt csak délután. Este hyungnál szoktam… De nézd, itt az íróasztalom, itt szoktam festeni és gyurmázni – terelte el a témát Minari. - Játszunk a hegymászós társassal - vett elő egy dobozt a szekrényből Minnie. Leültünk mindhárman játszani, majd annyira belemerültünk, hogy nem is figyeltem az időt.

- Már hat óra? Nekem mennem kell. Köszönöm, hogy itt lehettem. Nagyon jól éreztem magam. Jót játszottunk, igaz Minari?

- Igen – mosolygott rám.

- Holnap ugyanúgy tíz órára várom önöket. Holnap fél órát együtt, fél órát pedig csak Minari lesz bent. Viszont látásra – köszöntem el.

Nagyon sok új információhoz jutottam a családlátogatáson, ami lehet, hogy ha nem jövök el, ki sem derül… 

Elvitték az angyalok (2. fejezet)

Mire kedden beértek, előkészítettem a rajzlapokat, színes ceruzákat és pár bábfigurát.

- Jó napot! Szia Minari! Szeretnél rajzolni vagy bábozni?

- Nem. Elhoztam a macimat, Bruminak hívják. Azt szeretné, ha megsimogatnád. - Elmosolyodtam, ahogy mindenkivel megsimogattatta a puha, selymes, bársony-barna macit. Szívemet melegség töltötte el. Örültem és titkon reméltem, hogy tévedtem, és mégiscsak könnyű dolgom lesz. De ez csak egy újabb tanulság volt, hogy ne igyunk előre a medve bőrére...

A plüssök közül megfogtam egy csoki-barna, puhaszőrű mackót és leültem Minarival a szőnyegre.

- Szia! Engem Teddynek hívnak. Neked mi a neved, kismaci?

- Szia! Nekem Brumi. A gazdim, Minari adta. Ugye milyen szép?

- Igen, nagyon szép neved van, Brumi. Szeretnél játszani?

- Most nem, mert szomorú vagyok.

- Ajjajj - öleltem meg a macimmal az ő plüssét. - Miért vagy szomorú, elmeséled?

- Mert tegnap a gazdim sírt. Az apukáját elvitték az angyalok, de gonoszak, mert nem hozzák vissza. Pedig Minari szerette az apukáját… - Minari kiesett a játékszerepéből, ölembe kúszott, majd pityeregni kezdett.

- Bár apukád nem jöhet vissza, ha nagyon erősen figyelsz, akkor érzed, hogy itt bent - mutattam a szívére - még él.

- Hunnie is mondta, hogy ott él az emléke. Odamehetek hyunghoz? - nézett rám könnyektől fénylő szemekkel.

- Persze, kicsi, menj csak. - Kipattant az ölemből, és odasietett a bátyjához, nyakába borulva pityergett tovább.

- Gyere, játszunk! Autózunk? – próbálta játékra invitálni öccsét Jonghun.

- Azzal a kékkel – mutatott  szipogva egy dömperre a polcon. A játék hamar elterelte a figyelmét, így tudtam beszélgetni a bátyjával.

- Tegnap beszéltem vele, most szerintem nagyon haragszik, amiért hazudtam neki eddig apáról… De nem igazán tudom, hogyan tudnék neki segíteni. – Réveteg tekintettel bámulta a kisfiút, aki berregő hangot kiadva tologatta a kis kocsit a szőnyegen.

- Esetleg… Elvihetné néha őt is a pszichológushoz, hogy… - kezdtem, de a szavamba vágott.

- Nem! Az öcsém nem fog pszichológushoz járni! Mindenki azt hiszi, hogy az segít feldolgozni. Saját tapasztalatból mondom, hogy csak rosszabb lesz… - Hirtelen Minari keserves zokogása hangzott fel.

- Ne haragudj, nem akartam, véletlen mentem neki… - nézett egy másik gyerek ijedten Minniere.

- Semmi baj, menj, játssz tovább – simogattam meg a kicsi fejét. – Minari, nézz rám, nincsen semmi baj, véletlen volt. – De hiába mondtam neki bármit, csak tovább zokogott.

- Minnie, ne sírj, itt vagyok. Mi történt, kicsim? – ölelte magához zokogó öccsét bátyja.

- Nem szeretem az autókat – fúrta fejét bátyja nyakába.

- Akkor rajzoljunk – próbálkozott Jonghun, de Minari csak nem engedett.

- Veled akarok maradni - szipogta a kicsi.

Óvatosan bólintottam, mikor a bátyja rám pillantott.

- Szeretlek, hyung – kapaszkodott az idősebb pólójába Minari. Így telt el a következő egy óra; Minari Jonghun ölében ült és sírt. Rápillantottam az órára.

- Kezdjenek nyugodtan öltözködni. Úgyis lassan letelik a két óra. Otthon talán könnyebben megnyugszik Minari is – mosolyogtam rájuk.

- Holnap mikorra hozzam? – érdeklődött Jonghun.

- Tíz órára, és akkor fél órát egyedül lesz bent.

- Rendben. Remélem nem lesz vele gond – simított végig öccse hátán.

- Délután készítse fel rá, akkor talán könnyebben fogja viselni. További szép napot! – csuktam be mögöttük az ajtót.

Másnap Minari alig akart bejönni a csoportba, de végül sikerült rávennem.

- Minnie, gyere jót fogunk játszani, és mire a bátyád visszaér, biztosan hoz neked valami finomat.

- Nem akarok… Hunnie, nem megyek be nélküled! – bújt el az említett háta mögé.

- De Teddynek már nagyon hiányzik Brumi. Nem hozod be, hogy együtt játszhassanak? – Minhwan óvatosan előbújt, majd félve pislogott rám. Bíztatóan felé nyújtottam a kezemet, mire közelebb lépett. Felvettem az ölembe és becsuktam az ajtót. Minhwan kapálózni kezdett.

- Ne hagyj itt Jonghun! Jonghun gyere vissza! – sírt és kiabált Minari.

- Nemsokára jön, csak elment boltba. Gyere, rajzoljunk addig.

- Nem! Hunniet akarom! – sietett egy eldugott sarokba a fiú. – Látod, Brumi, most még ő is itt hagyott. Engem senki nem szeret – ahogyan közelebb mentem, hallottam, ahogyan szipog. Nem mentem oda hozzá, csak az étkezőasztalokhoz, ahonnan figyelemmel kísérhettem, mit csinál, de nem zavartam. Nem sokkal később egy kislány ment oda. Kíváncsian hallgattam, mi történik.

- Mögötted van a felmosóvödör, kérem szépen – szólt Minarinak, de ő nem moccant, csak tovább szipogott.

- Ahjussi, nem adja oda a vödröt - panaszkodott a lányka, mikor észrevette, hogy hozzájuk sietek.

- Minari, állj fel egy picit, hogy odaférjen a vödörhöz – térdeltem elé, majd észrevettem valamit. - Minari állj fel picit. - Felállt, és ahogyan sejtettem, bepisilt.

- Nagyon haragszol? – pislogott rám ijedten, maciját szorongatva.

- Dehogyis. Semmi baj, gyere, lecseréljük a ruhádat – öleltem magamhoz. – Ilyen előfordul. Nincs semmi baj. – Kimentünk, és átöltöztettem, majd visszamentünk rajzolni.

Az imént egy angyalt rajzolt, mellé pedig egy férfit, a lap másik oldalára pedig egy kisfiút és egy másik angyalt, de, mint tegnap, ma is fekete volt a rajz.

- Mit rajzoltál? – érdeklődtem.

- Az ott apa az angyallal, aki elvitte őt. Ez pedig én vagyok egy másik angyalkával, aki elvisz majd engem apához. – Ahogyan ezt elmesélte, kiesett a kezemből a ceruza. Hogy egy másik angyal, aki elviszi őt? Tudtam, hogy Minhwan ezt nem úgy gondolta, ahogyan én, de a két rajza a tegnapi és a mai, valamint a bepisilése tényleg aggodalomra adott okot.

- És te mit rajzoltál? – zökkentett ki hangja gondolataimból.

- Én egy szép, napos rétet. Itt repülnek a madarak, itt egy patakocska, itt pedig egy őzike figyel – mutogattam végig a rajzomat.

- Nagyon szép - lelkendezett Minari.

Letelt a fél óra ezért kivittem Minarit az átadóba a bátyjához.

- Ma is rajzolt… - kezdtem mondandómba, ahogy Minari a szekrényéhez sietett átvenni a cipőjét. – A lap egyik oldalára az édesapjukat rajzolta egy angyallal, hogy idézzem, amit ő mondott: „Ez itt apa, az angyallal, aki elvitte őt…” A lap másik felére pedig saját magát rajzolta egy másik angyallal, aki „majd elviszi őt az édesapjához” – adtam át neki a lapot. – Még valami! - szóltam utánuk, mikor épp elindultak. - Ma az öccse bepisilt. Ilyen esetekben ez természetes, csak szóltam, hogy tudjon róla.

- Rendben, hozok majd új váltóruhát. Ennél többet nem tudok tenni.

- Tudna… Ilyen esetekben már köteles vagyok felszólítani önt, hogy vigye el az öccsét pszichológushoz. Amennyiben ezt nem teszi meg szóbeli kérésre, írásban is felszólítom, és ha még akkor sem, akkor kénytelen leszek szólni a gyámhatóságnak, ami gondolom, tudja, milyen következményekkel jár… Nem szeretek fenyegetőzni, de tisztán kell látnia a dolgokat. Higgye el, hogy az öccsétől nem fogják kérni, hogy mondja el, mi történt a szüleivel.

- Mit tud maga a családomról? Mit tud maga arról, hogy mi folyik egy pszichológusnál? Szeretem az öcsémet, és senkinek nem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem! Ha kell, ott hagyom az iskolát, és vigyázok rá, akkor legalább nem kell olyan emberekre bíznom, mint maga, aki azt hiszi, csak mert van egy diplomája, már mindent tud! Semmit sem tud arról, hogyan haltak meg a szüleim, úgyhogy ezt jobb, ha nem firtatja! - szeméből szinte szikrák szóródtak, hangja enyhén kiabálónak hatott, mitől öccse megrezzent. - Viszont látásra – viharzott el, magával rángatva Minarit. 

Elvitték az angyalok (1.fejezet)

Minden négy éve kezdődött, amikor már utolsó lehetőségemként jelentkeztem óvodapedagógusnak. Akkor találkoztam először vele. Nem mondhatnám, hogy fényesen indult a kapcsolatunk, sőt… Nagyon befolyásos ember volt, aki nem nézte jó szemmel, hogy segíteni szeretnék az öccsének, mert mint utólag kiderült, ő ezt úgy élte meg, hogy beleszóltam az életükbe.

A munkahelyem, egy magánóvoda, Szöul belvárosában épült, barátságos kis épület volt, amely szinte hívogatta a gyerekeket. Hatalmas udvarán temérdek kinti játék volt látható, színes, műanyag csúszdák, hinták, mászókák, faházak. Az épület fehér falán, az ablakok és az ajtók körül virágok, állatok festett képei pompáztak.

Nem sokan jártak ide, hiszen nem minden szülő teheti meg, hogy több, mint nyolcvanezer wont fizessen havonta óvodára. Emiatt egy-egy gondozóra csupán egy, maximum két fő jutott.

Nekem még vagy két hétig nem volt saját gyerekem, a kolleganőimnek segítettem csak be. Hihetetlenül boldog voltam, mikor végre megkaptam az első, teljes mértékben rám bízott kisfiút. Choi Minhwannak hívták. Szülei elhunytak, a bátyja nevelte, aki tizenkilenc éves és még iskolába járt.

A felvételi lapját olvasgatva nagyon különleges kihívásnak látszott. Őszintén bevallom, mindig is érdekelt, hogy a csöppségek mit gondolnak a körülöttük történő eseményekről. Nagyon érdekesnek találtam a pszichikus működéseiket. Ezen ügy kapcsán felmerült bennem a kérdés, vajon az apróságok hogyan élik meg a gyászt? Fel tudják egyáltalán fogni, hogy mi a halál? Ezért vasárnap késő délután, miután végeztem a házimunkával, úgy döntöttem, utánanézek az interneten.

Milyen ironikus, hogy az egyetemen mindent megtanultam az öko-térképekről, a szociogrammokról, sőt, korfát elemezni is tanítottak, de az persze egy előadáson sem hangzott el, hogy hogyan segítsünk egy gyászoló óvodásnak…

Az íróasztalom a nappaliban az ablak melletti sarokban állt. Fölötte egy-két kép tette barátságosabbá a szobát, melyeket unokahúgom rajzolt nekem. Asztalomon a nővéremtől kapott laptop mellet ott álltak a gyermekekről szóló szakkönyvek, köztük fejlődéslélektan, pedagógia, rajzelemzési könyvek, stb…

Bekapcsoltam a gépemet és rákerestem az óvódás korúak gyászfeldolgozására. Ki is adott egy hasznos oldat a témával kapcsolatban, melyen sok érdekes dolgot olvastam. Például a csemeték csak percekig tudnak „aktívan” gyászolni. Egyes szakemberek szerint, mivel próbálja a tudatalattijába űzni a kellemetlen, fájó érzést, mely a gyászhoz tartozik, nem a beszélgetés a fő segítség, mindinkább a bábjátékok, meseolvasás, főleg kitalált mese az adott eseményhez kapcsolódóan a gyermekre szabva. És természetesen a rajzolás, ahol a legőszintébben fejezheti ki az érzelmeit.

Ezek az információk segítettek abban, hogy megértsem, nem úgy kell majd hozzáállnom a picihez, mintha egy felnőtt gyászolna. 

Azzal már akkor tisztában voltam, hogy nekem is segítenem kell a saját képességeimhez mérten. Azt is tudtam, hogy ahhoz, hogy segíteni tudjak, meg kell ismernem és a bizalmába kell férkőznöm. 

Hétfőn reggel izgatottan készülődtem, majd indultam a munkahelyemre. 

Tíz órakor meg is érkezett Minhwan a bátyjával. Aznap még csak egy órát voltak bent, hogy megismerje a környezetet. 

- Jó napot! Szia, kicsi! – köszöntöttem őket. 

- Szereti, ha Minarinak, vagy Minnienek hívják… - mondta Jonghun, majd ellenszenvesen mért végig. Undorodva vizslatta kinyúlt pólómat, kopott, szürke, márkátlan melegítőnadrágomat. Sajnos nem tehettem meg, hogy újat veszek, örültem, ha a rezsit kifizettem, és ennivalóra telt a hónapban. 

Akaratlanul én is végigmértem őket. Jonghun egy fekete bőrkabátot viselt, alatta egy halványkék márkás pólóval és egy koptatott passzos farmerrel. Az öccse gyönyörű kisfiú volt, fekete haja és apró szemei is ébenszínben tündököltek. Márkás adidas melegítő és converse cipő volt a benti ruhája.

Mikor beljebb jöttek a kicsi félve vizslatta át a szobát. 

A csoportszoba viszonylag nagy volt, egy autópályás szőnyeg terült el az ablak alatt, ahol az autókkal játszhattak, míg egy másikon építeni tudtak.

A játékokat alacsony polcokon, különböző színű dobozokban tároltuk, a fiúsabbakat kékben, a lányosakat rózsaszínben. Sárga dobozokban voltak az építő, zöldben a készségfejlesztő játékok. A nagyobb, strapabíróbb autók, melyekre tologatás közben akár rá is nehezedhettek a picik (ahogy szoktak is), legfelül kaptak helyet, de a gyerekek ott is könnyedén elérhették őket, hiszen egy-egy polc a legkisebb gyereknek is csak a mellkasáig ért. 

A játékokból annyi volt, hogy minden gyereknek jutott elég, akkor is, ha az összes gyerkőc ugyanazzal a szeretett volna játszani; két közepes doboz DUPLO, tíz darab nagyobb autó…

Az egyik sarokban egy könyvespolc rejtőzött, melyen azokat a mondókás könyveket, mesekönyveket, képeskönyveket tartottuk, mikből a gyerekeknek olvastunk. 

Újabb sarokban álldogált a szerelőállvány, játékcsavarokkal, - fúróval, - fűrésszel és - kalapáccsal, itt órákat el tudtak ügyködni a kis szerelőmesterek. 

Egy kisebb beugró részben rejtőzött a babaszoba, ahol állt egy kiskonyha műanyag edényekkel, evőeszközökkel, játék tűzhellyel, mosogatópulttal, mosógéppel. Igazi háziasszonyok a nap túlnyomó részében itt játszottak papás-mamásat, pincéreset. 

Találhattunk még négy babakocsit, egy sminkasztalt, két hintalovat és két ugrálós gumijátékot, egy csacsit és egy Micimackót, ezekkel nagyon szerettek játszani. Elzárva tartottuk a lapokat, színes ceruzákat, festékeket, ollókat, valamint az olyan kis elemekből álló játékokat, mint a pöttyöző, puzzle, stb., amelyek részeit le tudták volna nyelni, hiszen hiába csak egy, maximum két gyerkőcre kell figyelni, elég egyetlen pillanat, amíg az ember elfordul, máris megtörténik a baj. 

- Szeretnél játszani? Nézd csak, van kisautó, építőkockák, sőt, ha szeretnéd, vehetek elő lapot és ceruzát is… - De Minnie csak sírva kapaszkodott bátyjába. 

Nehéz beszoktatás lesz…

- Holnap két órát kellene itt tölteniük, ekkor még itt lehet vele ön is, viszont holnapután már fél órára itt kellene hagyni egyedül. 

- Ilyen korán itt kell hagynom egyedül? Tudja, az öcsém az utóbbi időben jóval zárkózottabb… - magyarázta Jonghun. 

- Igen, olvastam a papírját, de sajnos ez a beszoktatás rendje. Most pedig szeretném, ha megpróbálná rávenni, hogy játsszon valamivel. Én egyelőre kívülről figyelem az eseményeket. 

Minari csak arra volt hajlandó, hogy autózzon, de azt is nagyon unottan, kényszeredetten tette, és jó tíz perc eltelte után meg is unta, és nyafogni kezdett bátyjának.

- Haza szeretnék menni… Menjünk haza… Hunnie… Menjünk már! – rángatta bátyja kezét a kicsi. 

- Nem szeretnél rajzolni? – avatkoztam közbe. 

- Hoonie, menjünk, apa már biztosan megjött a munkából… - nyafogott Minnie. Jonghun szemében könnyek jelentek meg és kisietett az átadóba. – Ha leülök rajzolni, akkor Jonghunnie nem fog sírni? – nézett rám a megszeppent kisfiú. 

- Nem miattad sír, de biztosan jobb kedvre derítené, ha rajzolnál neki valami szépet – vettem elő egy lapot és ceruzákat, majd szóltam kolleganőmnek, hogy figyeljen egy picit a fiúcskára, amíg én kimegyek Jonghun után. 

- Ne haragudjon… Minden rendben? – kérdeztem óvatosan. 

- Igen. Semmi bajom. Csak a mosdót kerestem - felelte kissé hidegen, láttam, ahogy próbálta leplezni könnyeit, ami többé-kevésbé sikerült is neki. 

- Rendben. Ha tényleg csak ennyi a gond, akkor ott találja, a folyosó végén balra az utolsó ajtó – Jonghun elsietett, én pedig türelmesen vártam, hogy kijöjjön. 

- Még egy pillanatra… - szólítottam meg, ahogy ismét megjelent. – Szeretnék beszélni önnel. Úgy gondolom, nem túl jó ötlet, hogy ezzel az „elment dolgozni”-val szeretné a kicsinek megmagyarázni, hogy az édesapjuk elhunyt.

- Nagyon szomorú, hiszen tudja, hogy apa, nem jön haza a „munkából”… De hogyan mondjam neki máshogyan? Talán, hogy elaludt? Különben is, mi köze van hozzá, hogy én hogyan magyarázom el az öcsémnek? – kapta fel a vizet hirtelen Jonghun. 

- Nem.. Ez egyik sem jó, mert az ilyen kicsiknek, mint az öccse is nagyon konkrét a gondolkodásuk. Tehát ő tényleg azt hiszi, hogy dolgozik, és mélyen reméli, hogy hazajön édesapjuk… Talán próbálkozzon az „elvitték az angyalok” mondattal. Ha pedig visszakérdez, hogy mikor hozzák vissza, üljön le mellé és mondja el szép nyugodtan, hogy nem hozzák vissza…- szorult el nekem is a torkom. - És van közöm hozzá, hiszen az öccse óvodapedagógusa vagyok, és a nap túlnyomó részét velem fogja tölteni. Egyébként, ha majd tud róla beszélni, vagy le tudná írni, hogy mi történt…

- Semmi köze hozzá! És ha megtudom, hogy megpróbálja kiszedni az öcsémből, hogy mi történt, esküszöm, kirúgatom! – fenyegetett meg. Már épp reagáltam volna rá, mikor Minari szaladt ki az ajtón. 

- Hunnie, neked rajzoltam – lobogtatott egy papírt Minari. Egyből feltűnt, hogy az egész rajz teljesen fekete, egyetlen alak volt rajta csak, akit kiszínezett. 

- Elmeséled, kik vannak rajta? – guggoltam le a kisfiú mellé. 

- Ez itt apa, hátul – rakta ujját egy fekete emberalakra. - Ez itt én vagyok – mutatott a lap jobb alsó sarkában egy halványan rajzolt, nagyon pici pálcikaemberre. – Ez pedig itt középen Hunnie – húzódott széles mosolyra szája, ahogy a lap nagy részét kitöltő, kiszínezett alakra mutatott. Láttam Jonghunon, ő is érzi, hogy ez nincs rendben, hogy saját magát ilyen kicsibe rajzolta, mert az természetes, valahol, hogy az apját, aki nem rég hunyt el feketével rajzolja, de…

- Ez nagyon szép. Elteszem és indulhatunk haza, rendben? Menj, vedd a cipőd, kicsim, én még beszélek Hongki ahjussival. Sajnálom. Az öcsém érdekében megpróbálok együttműködőbb lenni, bár… 

- Lehet, hogy nem vagyok gazdag. De szín ötössel vittem végig az egyetemet. Nem tudom, hogy ez számít-e egyáltalán valamit önnek… 

- Persze, megértem, csak kicsit taszító a kinyúlt póló és a kopott melegítő… De igaza van, a tudás számít – motyogott az orra alatt. 

- Köszönöm, hogy megpróbál együttműködni. Holnap akkor kilenctől tizenegy óráig várom Minarit és önt is - sétáltunk közben az öltözködő Minhwanhoz. - Nézd csak Minari, adok egy macis matricát, amiért ilyen ügyesen játszottál ma. 

- A maciról jut eszembe… Nem tudom, lehet-e a csoportba bevinni saját játékot, mert Minnienek van egy macija, és úgy érzem, az nagyobb biztonságot nyújtana neki – szólalt meg hirtelen Jonghun. 

- Természetesen be lehet hozni, a gyakorlottabbak kint hagyják a szekrényükben, de a kisebbek még egész nap maguknál hordozzák. Ha Minarinak az ad biztonságérzetet, akkor nyugodtan hozzák el holnap a macit is. 

- Rendben. Akkor holnap. Viszont látásra. Köszönj szépen, Minari! – búcsúzott Jonghun.

- Csókolom… - motyogta megszeppenve a picúr. 

- Viszont látásra! Szia, Minari! – mosolyogtam rájuk. 

Már ebből az egy órából látszott, nem lesz könnyű dolgom…