Elvitték az angyalok (1.fejezet)

Minden négy éve kezdődött, amikor már utolsó lehetőségemként jelentkeztem óvodapedagógusnak. Akkor találkoztam először vele. Nem mondhatnám, hogy fényesen indult a kapcsolatunk, sőt… Nagyon befolyásos ember volt, aki nem nézte jó szemmel, hogy segíteni szeretnék az öccsének, mert mint utólag kiderült, ő ezt úgy élte meg, hogy beleszóltam az életükbe.

A munkahelyem, egy magánóvoda, Szöul belvárosában épült, barátságos kis épület volt, amely szinte hívogatta a gyerekeket. Hatalmas udvarán temérdek kinti játék volt látható, színes, műanyag csúszdák, hinták, mászókák, faházak. Az épület fehér falán, az ablakok és az ajtók körül virágok, állatok festett képei pompáztak.

Nem sokan jártak ide, hiszen nem minden szülő teheti meg, hogy több, mint nyolcvanezer wont fizessen havonta óvodára. Emiatt egy-egy gondozóra csupán egy, maximum két fő jutott.

Nekem még vagy két hétig nem volt saját gyerekem, a kolleganőimnek segítettem csak be. Hihetetlenül boldog voltam, mikor végre megkaptam az első, teljes mértékben rám bízott kisfiút. Choi Minhwannak hívták. Szülei elhunytak, a bátyja nevelte, aki tizenkilenc éves és még iskolába járt.

A felvételi lapját olvasgatva nagyon különleges kihívásnak látszott. Őszintén bevallom, mindig is érdekelt, hogy a csöppségek mit gondolnak a körülöttük történő eseményekről. Nagyon érdekesnek találtam a pszichikus működéseiket. Ezen ügy kapcsán felmerült bennem a kérdés, vajon az apróságok hogyan élik meg a gyászt? Fel tudják egyáltalán fogni, hogy mi a halál? Ezért vasárnap késő délután, miután végeztem a házimunkával, úgy döntöttem, utánanézek az interneten.

Milyen ironikus, hogy az egyetemen mindent megtanultam az öko-térképekről, a szociogrammokról, sőt, korfát elemezni is tanítottak, de az persze egy előadáson sem hangzott el, hogy hogyan segítsünk egy gyászoló óvodásnak…

Az íróasztalom a nappaliban az ablak melletti sarokban állt. Fölötte egy-két kép tette barátságosabbá a szobát, melyeket unokahúgom rajzolt nekem. Asztalomon a nővéremtől kapott laptop mellet ott álltak a gyermekekről szóló szakkönyvek, köztük fejlődéslélektan, pedagógia, rajzelemzési könyvek, stb…

Bekapcsoltam a gépemet és rákerestem az óvódás korúak gyászfeldolgozására. Ki is adott egy hasznos oldat a témával kapcsolatban, melyen sok érdekes dolgot olvastam. Például a csemeték csak percekig tudnak „aktívan” gyászolni. Egyes szakemberek szerint, mivel próbálja a tudatalattijába űzni a kellemetlen, fájó érzést, mely a gyászhoz tartozik, nem a beszélgetés a fő segítség, mindinkább a bábjátékok, meseolvasás, főleg kitalált mese az adott eseményhez kapcsolódóan a gyermekre szabva. És természetesen a rajzolás, ahol a legőszintébben fejezheti ki az érzelmeit.

Ezek az információk segítettek abban, hogy megértsem, nem úgy kell majd hozzáállnom a picihez, mintha egy felnőtt gyászolna. 

Azzal már akkor tisztában voltam, hogy nekem is segítenem kell a saját képességeimhez mérten. Azt is tudtam, hogy ahhoz, hogy segíteni tudjak, meg kell ismernem és a bizalmába kell férkőznöm. 

Hétfőn reggel izgatottan készülődtem, majd indultam a munkahelyemre. 

Tíz órakor meg is érkezett Minhwan a bátyjával. Aznap még csak egy órát voltak bent, hogy megismerje a környezetet. 

- Jó napot! Szia, kicsi! – köszöntöttem őket. 

- Szereti, ha Minarinak, vagy Minnienek hívják… - mondta Jonghun, majd ellenszenvesen mért végig. Undorodva vizslatta kinyúlt pólómat, kopott, szürke, márkátlan melegítőnadrágomat. Sajnos nem tehettem meg, hogy újat veszek, örültem, ha a rezsit kifizettem, és ennivalóra telt a hónapban. 

Akaratlanul én is végigmértem őket. Jonghun egy fekete bőrkabátot viselt, alatta egy halványkék márkás pólóval és egy koptatott passzos farmerrel. Az öccse gyönyörű kisfiú volt, fekete haja és apró szemei is ébenszínben tündököltek. Márkás adidas melegítő és converse cipő volt a benti ruhája.

Mikor beljebb jöttek a kicsi félve vizslatta át a szobát. 

A csoportszoba viszonylag nagy volt, egy autópályás szőnyeg terült el az ablak alatt, ahol az autókkal játszhattak, míg egy másikon építeni tudtak.

A játékokat alacsony polcokon, különböző színű dobozokban tároltuk, a fiúsabbakat kékben, a lányosakat rózsaszínben. Sárga dobozokban voltak az építő, zöldben a készségfejlesztő játékok. A nagyobb, strapabíróbb autók, melyekre tologatás közben akár rá is nehezedhettek a picik (ahogy szoktak is), legfelül kaptak helyet, de a gyerekek ott is könnyedén elérhették őket, hiszen egy-egy polc a legkisebb gyereknek is csak a mellkasáig ért. 

A játékokból annyi volt, hogy minden gyereknek jutott elég, akkor is, ha az összes gyerkőc ugyanazzal a szeretett volna játszani; két közepes doboz DUPLO, tíz darab nagyobb autó…

Az egyik sarokban egy könyvespolc rejtőzött, melyen azokat a mondókás könyveket, mesekönyveket, képeskönyveket tartottuk, mikből a gyerekeknek olvastunk. 

Újabb sarokban álldogált a szerelőállvány, játékcsavarokkal, - fúróval, - fűrésszel és - kalapáccsal, itt órákat el tudtak ügyködni a kis szerelőmesterek. 

Egy kisebb beugró részben rejtőzött a babaszoba, ahol állt egy kiskonyha műanyag edényekkel, evőeszközökkel, játék tűzhellyel, mosogatópulttal, mosógéppel. Igazi háziasszonyok a nap túlnyomó részében itt játszottak papás-mamásat, pincéreset. 

Találhattunk még négy babakocsit, egy sminkasztalt, két hintalovat és két ugrálós gumijátékot, egy csacsit és egy Micimackót, ezekkel nagyon szerettek játszani. Elzárva tartottuk a lapokat, színes ceruzákat, festékeket, ollókat, valamint az olyan kis elemekből álló játékokat, mint a pöttyöző, puzzle, stb., amelyek részeit le tudták volna nyelni, hiszen hiába csak egy, maximum két gyerkőcre kell figyelni, elég egyetlen pillanat, amíg az ember elfordul, máris megtörténik a baj. 

- Szeretnél játszani? Nézd csak, van kisautó, építőkockák, sőt, ha szeretnéd, vehetek elő lapot és ceruzát is… - De Minnie csak sírva kapaszkodott bátyjába. 

Nehéz beszoktatás lesz…

- Holnap két órát kellene itt tölteniük, ekkor még itt lehet vele ön is, viszont holnapután már fél órára itt kellene hagyni egyedül. 

- Ilyen korán itt kell hagynom egyedül? Tudja, az öcsém az utóbbi időben jóval zárkózottabb… - magyarázta Jonghun. 

- Igen, olvastam a papírját, de sajnos ez a beszoktatás rendje. Most pedig szeretném, ha megpróbálná rávenni, hogy játsszon valamivel. Én egyelőre kívülről figyelem az eseményeket. 

Minari csak arra volt hajlandó, hogy autózzon, de azt is nagyon unottan, kényszeredetten tette, és jó tíz perc eltelte után meg is unta, és nyafogni kezdett bátyjának.

- Haza szeretnék menni… Menjünk haza… Hunnie… Menjünk már! – rángatta bátyja kezét a kicsi. 

- Nem szeretnél rajzolni? – avatkoztam közbe. 

- Hoonie, menjünk, apa már biztosan megjött a munkából… - nyafogott Minnie. Jonghun szemében könnyek jelentek meg és kisietett az átadóba. – Ha leülök rajzolni, akkor Jonghunnie nem fog sírni? – nézett rám a megszeppent kisfiú. 

- Nem miattad sír, de biztosan jobb kedvre derítené, ha rajzolnál neki valami szépet – vettem elő egy lapot és ceruzákat, majd szóltam kolleganőmnek, hogy figyeljen egy picit a fiúcskára, amíg én kimegyek Jonghun után. 

- Ne haragudjon… Minden rendben? – kérdeztem óvatosan. 

- Igen. Semmi bajom. Csak a mosdót kerestem - felelte kissé hidegen, láttam, ahogy próbálta leplezni könnyeit, ami többé-kevésbé sikerült is neki. 

- Rendben. Ha tényleg csak ennyi a gond, akkor ott találja, a folyosó végén balra az utolsó ajtó – Jonghun elsietett, én pedig türelmesen vártam, hogy kijöjjön. 

- Még egy pillanatra… - szólítottam meg, ahogy ismét megjelent. – Szeretnék beszélni önnel. Úgy gondolom, nem túl jó ötlet, hogy ezzel az „elment dolgozni”-val szeretné a kicsinek megmagyarázni, hogy az édesapjuk elhunyt.

- Nagyon szomorú, hiszen tudja, hogy apa, nem jön haza a „munkából”… De hogyan mondjam neki máshogyan? Talán, hogy elaludt? Különben is, mi köze van hozzá, hogy én hogyan magyarázom el az öcsémnek? – kapta fel a vizet hirtelen Jonghun. 

- Nem.. Ez egyik sem jó, mert az ilyen kicsiknek, mint az öccse is nagyon konkrét a gondolkodásuk. Tehát ő tényleg azt hiszi, hogy dolgozik, és mélyen reméli, hogy hazajön édesapjuk… Talán próbálkozzon az „elvitték az angyalok” mondattal. Ha pedig visszakérdez, hogy mikor hozzák vissza, üljön le mellé és mondja el szép nyugodtan, hogy nem hozzák vissza…- szorult el nekem is a torkom. - És van közöm hozzá, hiszen az öccse óvodapedagógusa vagyok, és a nap túlnyomó részét velem fogja tölteni. Egyébként, ha majd tud róla beszélni, vagy le tudná írni, hogy mi történt…

- Semmi köze hozzá! És ha megtudom, hogy megpróbálja kiszedni az öcsémből, hogy mi történt, esküszöm, kirúgatom! – fenyegetett meg. Már épp reagáltam volna rá, mikor Minari szaladt ki az ajtón. 

- Hunnie, neked rajzoltam – lobogtatott egy papírt Minari. Egyből feltűnt, hogy az egész rajz teljesen fekete, egyetlen alak volt rajta csak, akit kiszínezett. 

- Elmeséled, kik vannak rajta? – guggoltam le a kisfiú mellé. 

- Ez itt apa, hátul – rakta ujját egy fekete emberalakra. - Ez itt én vagyok – mutatott a lap jobb alsó sarkában egy halványan rajzolt, nagyon pici pálcikaemberre. – Ez pedig itt középen Hunnie – húzódott széles mosolyra szája, ahogy a lap nagy részét kitöltő, kiszínezett alakra mutatott. Láttam Jonghunon, ő is érzi, hogy ez nincs rendben, hogy saját magát ilyen kicsibe rajzolta, mert az természetes, valahol, hogy az apját, aki nem rég hunyt el feketével rajzolja, de…

- Ez nagyon szép. Elteszem és indulhatunk haza, rendben? Menj, vedd a cipőd, kicsim, én még beszélek Hongki ahjussival. Sajnálom. Az öcsém érdekében megpróbálok együttműködőbb lenni, bár… 

- Lehet, hogy nem vagyok gazdag. De szín ötössel vittem végig az egyetemet. Nem tudom, hogy ez számít-e egyáltalán valamit önnek… 

- Persze, megértem, csak kicsit taszító a kinyúlt póló és a kopott melegítő… De igaza van, a tudás számít – motyogott az orra alatt. 

- Köszönöm, hogy megpróbál együttműködni. Holnap akkor kilenctől tizenegy óráig várom Minarit és önt is - sétáltunk közben az öltözködő Minhwanhoz. - Nézd csak Minari, adok egy macis matricát, amiért ilyen ügyesen játszottál ma. 

- A maciról jut eszembe… Nem tudom, lehet-e a csoportba bevinni saját játékot, mert Minnienek van egy macija, és úgy érzem, az nagyobb biztonságot nyújtana neki – szólalt meg hirtelen Jonghun. 

- Természetesen be lehet hozni, a gyakorlottabbak kint hagyják a szekrényükben, de a kisebbek még egész nap maguknál hordozzák. Ha Minarinak az ad biztonságérzetet, akkor nyugodtan hozzák el holnap a macit is. 

- Rendben. Akkor holnap. Viszont látásra. Köszönj szépen, Minari! – búcsúzott Jonghun.

- Csókolom… - motyogta megszeppenve a picúr. 

- Viszont látásra! Szia, Minari! – mosolyogtam rájuk. 

Már ebből az egy órából látszott, nem lesz könnyű dolgom…