Elvitték az angyalok (7. fejezet)

Mikor odaértem Jonghunékhoz a kapu nyitva volt, így besiettem. Jonghun a kert hátsó részén kiabálta aggódva öccse nevét.

- Minari! Choi Minhwan, azonnal gyere elő! Ez nem vicces! Hallod? – Hallottam, ahogy hangja elcsuklott a sírástól.

- Mi a baj? Ne sírj, minden rendben lesz – mentem mellé, majd átöleltem.

- Minari kijött játszani az udvarra, de nem volt bezárva a kapu… Reménykedtem, hogy csak elbújt valahova, de… Hogy lehetek ennyire felelőtlen? Ha valami baja esik én…

- Nem lesz baja, nyugodj meg. Gyere, megkeressük, biztos csak valamelyik barátjához szökött át. – Próbáltam nyugodt maradni, ezzel őt is megnyugtatva kicsit.

Jonghun elindult Jaejinék házához én pedig az óvoda felé, de egyik helyen sem találtuk. Leütem az óvoda előtti padon és megpróbáltam úgy gondolkodni, mint egy gyerek... Mint Minari… Hova mennék? Ekkor eszembe jut tegnapelőtti rajza… „Ez pedig az angyal, aki elvisz engem apához.” Fel is hívtam Jonghunt.

- Szia, nem… Nincs itt, de van egy megérzésem… Nem volt valami olyan hely, ahova sűrűn jártatok édesapátokkal?

- De igen, van egy halastó nem mesze apa volt munkahelyétől. Miért?

- Emlékszem a rajzra, amit tegnap előtt rajzolt. Amin az apukátok és ő is egy angyallal volt…

- A rét, ahova kirándulni szoktunk menni… Minari mielőtt kiment játszani, megkérdezte, hogy hova vitték apát az angyalok, én pedig azt mondtam, hogy arra a rétre, ahova kirándulni szoktunk menni. Nem messze van a házunktól.

- Rendben.  A házatok előtt találkozunk – azzal letettem a készüléket és siettem vissza.

El is indultunk a réthez, s félúton megláttuk Minarit.

- Ne kiabálj – suttogtam Hunnienak, ahogy nyitotta volna a száját. – Csak siess oda és öleld magadhoz. Kérdezd meg,- de nyugodtan -, hogy miért jött el.

Jonghun az öccséhez sietett, mikor utolérte leguggolt mögé, s magához szorította, közben én is melléjük értem.

- Minari… Hova szeretnél menni, öcsi? Miért jöttél szó nélkül? Tudod, mennyire megijesztettél?

- Megkeresem apát. Megkeresem az angyalt is. És megkérem, hogy adja vissza nekünk apát – meséli büszkén Minari.

- Minnie… Apa és az angyal egy másik országban vannak. Odafent – mutatott az égre az idősebb. – Apa, onnan nem tud lejönni. Te pedig nem tudsz felmenni, mert túl kicsi vagy.

- Akkor menj fel te. Te már nagy vagy. Én megvárlak itt Hongki ahjussival, rendben? Felmész és visszahozod apucit – lelkendezett Minari.

- Kicsim, oda csak egy angyalka segítségével tudunk felmenni. Az angyalka pedig, ha felvisz oda valakit, akkor ő már nem jöhet vissza többé – meglepődtem, milyen nyugodtan beszélgettek.

- Akkor már soha nem is láthatom apát? – Hunnie erre már nem tudott mit reagálni.

- Nem, ellenben apa lát téged. Figyel odafentről. Sőt, beszélgetni is tudsz vele, ha nagyon erősen figyelsz, meghallod, amit mond. Levelet is tudsz neki íratni a bátyáddal. Ő megírja, te pedig felviszed a faházikódba és onnan az angyalka elviszi édesapádnak.

- De, ha nem láthatom, hogyan hallom, amit mond?

- Onnan, hogy apa, itt is itt van – mutatott Minari kicsi szívére a bátyja.

- Tudom, ezt már mondtad. De nem értem, hogy lehet, hogy apa ott bent van? Hiszen apa nagy, én pedig kicsi vagyok. Nem értelek – rázzta meg fejét a kicsi hitetlenkedve.

- Apa ott fent lakik, de az emléke itt van bent.

Minari hosszas beszélgetés után belenyugodott, hogy nem látogathatja meg az apukáját, ezért elindultunk vissza hozzájuk.

- Apa azt is látja, ha nem eszem? – fordult felém a kicsi.

- Bizony. És nagyon szomorú – Minarit, mintha ágyúból lőtték volna ki, szakadt a konyhába, s megette ott hagyott ebédje felét, majd büszkén állt fel:

- Most már nem szomorú apuci – mosolygott rám és a bátyjára.

- Nagyon köszönöm, hogy idefáradtál hyung. Nem is tudom… Talán soha nem találom meg a segítséged nélkül.

- Dehogyis nem. Megtaláltad volna. Vagy hazajött volna. Egyébként, büszke vagyok rád, nagyon szépen elmagyaráztad az öcsédnek a dolgokat.

- Bevallom utána néztem az interneten, hogyan válaszoljak egy-egy kínosabb kérdésre. Magamtól nem jutottak volna eszembe ilyenek – sütötte le a szemét.

- Ez nem szégyen. Én is sok mindennek utána nézek. Ez nem bűn.

- Köszönöm és ne haragudj, hogy hétvégén zavartalak. Legyen szép a további másfél napod – felém villantotta vakító fehér fogsorát, melytől zavarba jöttem.

- Nektek is. Sziasztok – indultam haza.

Hazaérve leültem a kanapéra, és azon gondolkodtam, mennyire határozott volt ma Jonghun, mikor el kellett magyarázni a dolgokat Minarinak.

Szegény Minariban még ott élt a gyermeki hit, hogy haza tudja vinni az édesapját. Egyik részről aranyos volt, a másikról pedig szívbe markoló…

Ellenben Jonghun jobban megdöbbentett. Ráébresztett, hogy megbízik bennem, ami a beszoktatás szemszögéből sem hátrány. Mindemellett képes volt félretenni fájdalmát, hogy teljes nyugalommal, határozottsággal, de mégis gyengéden tudja elmagyarázni, gyermeki szinten a halált, oly módon, hogy azt öccse is megértse, s elfogadja.

Eleinte nem voltam benne biztos, hogy Minarinak jó helye lesz a bátyja mellett, most viszont úgy vélem, nem is lehetne jobb helyen.

A hétvége többi részén a jövő heti beszoktatást kezdtem tervezgetni. Mindenek felett nagy segítségemre lesz a kis barátja, Jaejin. Ma is milyen aranyosan eljátszottak…

Kedden már az ebédet is ott kellene ennie, szerdától pedig megpróbálhatna ott aludni. Pétekre viszont, ha sír, ha nem el kell jutnunk odáig, hogy az egész napot ott tölti.

Hiába szerettem volna plusz egy héttel meghosszabbítani a beszoktatást, nem lehet, hiszen a szabály az szabály… A beszoktatás időtartama két hét volt.

Biztos vagyok benne, hogy akik a bársonyszékben ülnek és ezeket a szabályokat hozzák soha életükben nem látták még, milyen nehéz is egy-egy beszoktatás…

Elvitték az angyalok (6. fejezet)

Megnyugtatóan férkőzött a gondolataimba, hogy Jonghun megígérte, hogyha egy hónap után sem lesz érdembeli változás Minari állapotában, elviszi őt egy gyermekpszichológushoz.

Ha arra kerülne a sor, mindenképp odairányítanám őket, ahova egyetem alatt jártunk ki intézménylátogatásra. Az egész szakrendelő minden szeglete gyerekbarát volt. A falakon mesefigurák képei pompáztak. A folyosókon színes kis padok várták, hogy leüljenek rájuk. A doktor úr szobája telis-tele volt játékokkal, mesekönyvekkel, egy kis asztalkára rajzlapok és színezők voltak kitéve. Ami a legnagyobb megdöbbenésére adott okot, hogy a gyerekekkel sosem beszélgetett nyíltan a problémáról, hanem  mesével, játékkal segített nekik feldolgozni a traumát.

 Ezen információ tudatában nyugodtan aludtam éjszaka, főleg, hogy Jonghun is megnyílt felém.

Másnap reggel első dolgom volt, hogy leadjam a rendelésemet Minari tízóraijára. A mai napon a gyerekek nutellás kalácsot kapnak. Tökéletes! Nincs olyan gyerek, aki ne szeretné a nutellát. Az egyetlen apró probléma azzal van, hogy utána még a gyerekek füle is nutellás. Nagyon viccesen szoktak kinézni utána. Nem győzzük mosdatni őket. Szinte törvényszerű az is, hogy minimum három gyerek az ölébe ejti a kalácsot, olyankor öltöztethetjük át őket. Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem őket tízórai közben.

Amíg Minari meg nem érkezett rajzoltam neki az üzenőfüzetébe. Egy virágos, napsütéses rétet rajzoltam patakkal és kisállatokkal.

 Megjegyzésképp odaírtam, hogy hétfőre szeretném, ha Minari is rajzolna bele, illetve, ha Jonghun megkérné, hogy mondja el, mit írna az édesapjuknak, ha írhatna neki levelet, s azt is hozza be hétfőre.

A megbeszélt időpontban meg is érkezett Jonghun és Minari.

- Sziasztok! Olyan szép idő van. Nem szeretnél az udvaron játszani, Minari? – A kisfiú csak megrázta a fejét, s felkéredzkedett a bátyja ölébe. Soha nem fogom tudni beszoktatni… - Gyere, jön hyung is – simogattam megnyugtatóan hátát.

- De megígérted! – szipogta Minari a bátyja vállába temetve fejét.

- Semmit nem ígértem. Azt mondtam, hogy játszol egy picit, és jövök is érted.

- Nem! Azt mondtad, soha többet nem kell idejönnöm! Apa, soha nem kérne olyat, amit nem akarok – ütötte meg Jonghunt, mire lerakta az öccsét.

- Figyelj rám, muszáj itt maradnod! Menj, játsszál ügyesen, én pedig nemsokára jövök érted – ölelte meg még utoljára Minarit, majd felemeltem a kisfiút, azután kivittem az udvarra. Egy ideig csak üldögélt, később egyik kolleganőm jött ki egy másik kisfiúval, aki szintén pityergett. Sötétbarna hajához, ébenszín szeméhez, kissé kreol bőréhez gyönyörűen illett a kékeszöld felső, illetve a farmer. Kamasz korában lányok ezrei fognak a lábai előtt heverni. Minden lány vele szeretne majd randizni. Minari megtörölte könnyes szemeit, majd odaszaladt a másik fiúcskához.

- Szia, Jaejin! Te is oviba jársz? Te sem szereted?

- Szia! – vidult fel Jaejin is. – Igen, ovis vagyok. Én szeretem, csak most hiányzik anya, meg szomorú vagyok, mert az óvó néni leszidott, mert nem akartam kijönni és szaladgáltam a folyosón – újságolta el, hogy miért is sírt. - De olyan vicces volt, ahogy futott utánam az óvónéni - vigyorodott el Jaejin gyermeki szemtelenséggel.

- Gyere, hintázzunk! – húzta magával Minari Jaejint. Kolléganőmmel mosolyogva figyeltük a két fiút, ahogy játszottak. Tíz órakor a kinti asztalhoz hívtuk őket, s eléjük tettük a tízórait. Jaejin azonnal neki is látott enni, de Minari csak arrébb tolta a tányért.

- Mi a baj, Minnie? Finom nutellás kalács – ültem le mellé, hogy motiváljam.

- Nem szeretem. Nem kérem – állt volna fel, de ölembe húztam.

- Gyere, kóstoljuk meg együtt – téptem egy falatot a kalácsból, majd megettem. – Nagyon finom – próbálkoztam Minarinak is adni egy falatot, melyet be is kapott. – Ügyes vagy – dicsértem meg, de Minari öklendezni kezdett. Nagyot sóhajtva, aggódva figyeltem Minarit, de szerencsére nem hányta ki, viszont többet nem volt hajlandó enni.

Mikor Jaejin befejezte a tízórait együtt mentek újra játszani. Fél tizenegykor Jonghun megérkezett Minariért.

A megszokott fekete póló, sötét farmer kombináció helyett, most egy világosabb, koptatott szűk nadrágot, s egy neonzöld felsőt viselt. Fura volt világos színben látni, ezenfelül, – szerintem – nem is állt jól neki. Ellenben, most is iszonyatosan jól nézett ki. Nagyon remélem, hogy arcom nem burkolózott a paradicsom színébe…

- Nézd, hyung! Jeajin is idejár! Hintáztunk, csúszdáztunk meg homokoztunk is! –mesélte önfeledt, gyermeki mosollyal az arcán Minari. – Ugye holnap is jövünk? És megint játszhatok Jaejinnel? –nézett fel gyönyörű, ébenszín, vágyakozással teli szemeivel bátyjára.

- Örülök, hogy jól érezted magad –mosolygott Jonghun az öccsére. – Holnap, meg holnapután otthon leszel, hétfőn megint jöhetsz, addig otthon is tudtok játszani, majd, megbeszéljük, és Jaejin átjön, rendben? Most menj, öltözz át! –simogatta meg Minnie buksiját. – Minden rendben volt? Evett? –fordult felém Hunnie.

- Sajnos nem. Pedig nutellás kalács volt –magyaráztam

- Pedig, azt szereti… - komorodott

- Odaadom az üzenő füzetét üzenőfüzet. Leírtam bele ennek a hétnek a beszoktatását, és rajzoltam is bele Minarinak. Arra kérnélek, hogy Minari is rajzoljon bele, és attól függően, hogy mennyire gondolod megterhelőnek számára, megkérhetnéd, hogy mesélje el, mit írna édesapátoknak, ha lehetősége lenne rá. És szeretném azt is megnézni.

- Rendben van. Köszönök mindent, hyung. Hétfőn… Mikorra?

- Egész délelőtt… Nagy gond lenne? Reggel nyolctól ebédig

- Rendben. Természetesen. Akkor pár órára én is be tudok menni a suliba. Köszönöm még egyszer. Szia! – köszönt el.

- Szia, ahjussi! – ölelt meg Minari, majd hazamentek.

Nagyon aggódtam, hogy hétfőn, hogy fogja bírni Minari az egész délelőttöt, de úgy gondoltam, talán a barátjával majd megint eljátszanak.

Egész péntek délután és szombat délelőtt majd megevett az unalom és az idegesség. Szombaton elmentem sétálni, de ott sem tudtam teljesen ellazulni, így elsétáltam Minariék fele.

Minnie az udvaron focizott a bátyjával. Feltűnés nélkül elhaladtam a házuk előtt, megnyugodva, hogy minden rendben, ám vasárnap délután Jonghun felhívott.

- Szia, ne haragudj a zavarásért. Át tudnál jönni? Segítened kellene. Minari…

- Azonnal megyek. Nyugodj meg. Fél óra és ott vagyok. – Nem tudtam mi a baj, de megszólaltak a vészcsengőim, így csak kikaptam valami rendesebb farmert, valamint egy pólót, majd felvettem a kabátomat, cipőmet, aztán rögtön indultam is Jonghunékhoz.