Minari nagyon boldog
lett a levél hallatán, ellenben nagyon elszomorodott, hogy nem lehetek az
édesapja.
- Menj, rakd ki a
nagy mágnestábládra! – küldte fel Jonghun a szobájába az öccsét, hogy tudjunk
kettesben beszélgetni.
- Holnap délután
átmegy Jaejinékhez játszani. Ha szeretnéd, segítek áthozni a fontosabb
dolgaidat – mosolygott rám.
- Köszönöm, nagyon
hálás lennék, ha segítenél. Ígérem, mindenképpen be fogok szállni a
költségekbe.
- Nem engedem! Így is
sokat köszönhetünk neked. Minnie főleg. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy a
közelséged még jobb hatással lesz rá. Nagyon megkedvelt téged… – valamit még
pusmogott az orra alatt, de nem igazán értettem, hogy mit. Rápillantottam és
testtartásából arra következettem, hogy valamit szégyell, nem mer elmondani.
Lábait keresztbefonta, karjait is mellkasa előtt, fejét lehajtva,
összegörnyedve ült. Izmai megfeszültek.
- Örülök, hogy így
gondolod. Én is nagyon megkedveltem őt – ekkor kicsit lazított merev
testtartásán és elmosolyodott, majd megölelt. - Most mennem kell haza, örülök,
hogy segíthettem –álltam fel, ám ekkor Minhwan szaladt le a lépcsőn. Minari, igazi gyerek vagy, tudod, mikor kell
megjelenni. Aish! Pedig most egy kicsit feszélyezetten érzem itt magam, azok
után, hogy Jonghun megölelt…
- Ahjussi, ezt neked
rajzoltam! – lobogtatott a kezében egy papírt. – Ma olvasol nekem te esti
mesét? – Jonghunra pillantottam, aki halványan elmosolyodva bólintott.
Felkísértem Minniet. A szobájában vártam, amíg a bátyja megfürdette és
megvacsoráztatta.
Végig néztem a polcon
mesekönyv után kutatva. Nagyon barátságosnak hatott a neon zöld bútor, melynek
alsó három sorában plüss állatok pihentek, felette álltak katonás rendben, szín
szerint összeválogatva a mesekönyvek. A három kis malac, Piroska és a farkas,
Micimackó és még temérdek színes mese- és képeskönyv. A legfelső szinten pedig a
társasjátékok foglaltak helyet. A polc és a ruhásszekrény közé volt felakasztva
a mágnestábla, amit nem rég említett Jonghun.
Autó formájú ágya, a
szembe lévő oldalon, meg volt vetve. Ágyneműje verdákos huzatban pihent.
Elhúztam Mickey egeres függönyét, ezzel félhomályt csempészve a helyiségbe.
A plafonra, falakra és
a szekrényajtókra ragasztott fluoreszkáló hold és csillagok, ahogy lekapcsoltam
a villanyt, elkezdték árasztani a nappal magukba szívott fényt. Igazán
hangulatos és barátságos volt még sötétben is.
Nappal is szépen
mutattak az égitesteket formáló éjjeli fények az égbolt színű falon, melyen még
bárányfelhők is voltak ábrázolva. A szoba jobb felső sarkába egy napocska volt
mázolva. Tényleg egy igazi gyerekszoba volt. Látszott rajta, hogy az apja
nagyon figyelt a fiúkra.
- Nem vagy éhes?
Neked is készítsek valamit? – Jonghun hangja ágyúrobajként hatolt fülembe,
mivel annyira elmerültem a szoba csodálásában.
- Nem. Én majd eszek
otthon. Köszönöm – válaszoltam, miután némiképp lenyugtattam az ijedtségtől
dübörgő szívemet.
- Biztos? Szívesen
készítek neked is vacsorát. Gyere, egyél velünk! Kérlek… – lépett közelebb
hozzám, s megragadott a csuklómnál, miközben a konyha felé húzott. Miért lett hirtelen ennyire közvetlen és
kedves?
- Ahjussi! Még nem
nézted meg a rajzomat! – állt elém vádlón, a kezében a papírral, Minari.
- Igazad van. Gyere,
mutasd meg! – ültem le az asztalhoz, mire mellém ült s elém tolta a rajzot.
Egyből tudtam, hogy nem ő készítette, hiszen egy négy éves gyerek nem tud egy
tökéletes portrét alkotni.
- Ezt hol találtad? –
érdeklődtem, bár tudtam, hogy pedagógiailag nem helyes megkérdőjelezni ilyen
esetekben a gyermek állítását, miszerint ő rajzolta a képet, hiszen ez csak
fantázia hazugság.[1]
- Hyung asztalán –
hajtotta le fejét bűnbánóan. Egy darabig néztem a lapon lévő alakot és azon
gondolkoztam, mikor és miért rajzolt le engem Jonghun.
Kezd ez az egész nagyon-nagyon furcsa lenni. Hirtelen azt akarja, hogy
ideköltözzek, ráadásul még fizetnem sem kell érte, aztán szinte kényszerít,
hogy vacsorázzak velük, most pedig a rajz… Talán rá kellene kérdeznem? Nem!
Inkább hagyom a dolgot, visszateszem a rajzot a szobájába és elfelejtem az
egészet.
- Semmi baj, Minnie – cirógattam meg arcát.
Körbenéztem. Az étkező
falai azúrkékek voltak, melyekre gyümölcsök, eper, alma, narancs, banán,
cseresznye, valamint zöldségek, brokkoli, paradicsom, paprika, sütőtök,
zöldborsó, padlizsán és sárgarépa volt festve. A tányérok kocka alakúak voltak,
melyeknek sarkai kissé le voltak kerekítve. Szélei arany szállal voltak
díszítve. Hunnie hotteokot készített. Ahogy leültünk enni, figyelni kezdtem őt.
Férfias, kidolgozott felsőtestére most is szépen simult a szürke pólója, arca
szomorúságot árasztott, s nem is evett valami sokat. Megérezhette, hogy figyelem,
mivel mocorogni kezdett.
Minari viszont az
egészet megette, majd büszkén s jóllakottan dőlt hátra székében.
- Gondoltam, hogy ezt
meg fogod enni – mosolyodott el a bátyja, majd, ahogy elvette előle a tányért,
megborzolta öccse fekete tincseit.
Megvacsoráztunk, majd
felvittem a kicsit aludni. Sötétkék jégvarázsos pizsamája takarta el vékony,
törékeny, kissé kreolbőrű testét. Vidáman, mosolyogva feküdt le, nem sírt, csak
megfogta egyik kezemet, majd felém fordult. Örült, hogy vele vagyok, és ez
nagyon jól esett, szívemet melegség öntötte el.
- Mit olvassak?
- Találj ki egy mesét,
fejből – felelte.
- Egyszer volt, hol
nem volt, az üveghegyen is túl, élt egy kerti törpe. Egy nap eltervezte, hogy
meglátogatja az édesapját, aki egy messzi-messzi országban élt. Ment,
mendegélt, három napon és három éjjelen át, de még mindig nem ért el hozzá.
Ekkor találkozott a bagollyal.
- Szervusz, bagoly!
Mondd csak, nem tudod, messze van még az a hely, ahol apukám él?
- Hogy messze-e?
–felelt a bagoly. – Olyan távol, hogy olyan messzire törpe még nem tette be a
lábát. Aki pedig, mégis eljutott oda, az többé nem tért vissza. A főhősünk
megijedt, hogy ha el is jut oda, többet nem fog tudni visszajönni, és soha többé
nem láthatja a kedves erdőt a tölgyekkel, a feketerigókkal, pillangókkal,
pockokkal együtt. Így aztán úgy döntött, hogy megkér valakit, hogy legyen az
apukája. Elment tehát a medvéhez.
- Szia, medve! Lennél
az apukám? – kérdezte ártatlanul a törpe.
- Brumm, brumm. Én a
kis bocsaimnak vagyok az apukája, nem pedig törpéknek! – mordult rá Dörmögi
uraság. Szegény Christoph – így hívták a törpénket – búslakodva andalgott tovább
az erdőben. Egyszer csak összetalálkozott Ravaszdival, a rókával.
- Szia, róka koma!
Mondd csak, nem lennél az apukám? – A róka elnevette magát a kérdés hallatán.
- Hogy én a te
apukád? Egy törpe apukája? Ugyan, ugyan… Én a kis róka kölykök apja vagyok –
azzal huss, tovább szaladt a vörös bundájú. Christoph tovább bandukolt az
erdőben s megkérdezte a vörösbegyet, az ordas farkast, sőt még Cincogit, az
egeret is, de senki sem akart az apukája lenni. Christoph nagyon búslakodott,
és nem is figyelte, merre megy, ezért beleesett egy mély gödörbe.
- Segítség! Segítség!
– kiabált Christoph, de senki nem járt a környéken. Elkezdett esni az eső, s a
gödör megtelt vízzel. Éppen arra cammogott Dörmögi, a medve. - Dörmögi! Segíts!
Itt vagyok lent! – hallatszott a gödörből egy kétségbeesett hang. A maci nyújtotta
a mancsát, s megkérte bajban lévő barátját, hogy ugorjon olyan magasra, amilyenre
csak tud, hogy elérje azt, ám a gödör túlságosan mély volt, így a medve nem ért
elég mélyre. A hangja viszont olyan harsány és hangos volt, hogy kiáltására az
erdő valamennyi lakója odasietett.
- Mi a baj? Mi
történt? – érdeklődtek a többiek, mire a medve elmesélte, hogy Christoph a
gödörben ragadt. A vörösbegy le tudott repülni s fel tudta hozni a törpét, ám,
a víztől leázott róla a festék. Az egérke, a farkas és a bagoly elmentek
festékért, addig a nyuszik szárazra törölgették Christoph. Mikor a többiek
visszatértek a festékekkel, Ravaszdi újra kifestette a barátját, aki szebb
lett, mint új korában. Christoph pedig rájött, hogy attól még, hogy senki nem
lett az apukája, mindenki figyelt rá és segített neki a bajban.
Mikor Minari végre
elaludt, néztem még egy kicsit bájos, nyugodt arcát. Nem látszott rajta sem
komorság, sem feszélyezettség, ami nappal, főleg, mikor eszébe jutott édesapja.
Mikor már biztos voltam benne, hogy alszik, kiosontam, és Jonghun szobája felé
lépdeltem. Óvatosan benyitottam, hogy megnézzem ott van-e. Legnagyobb
szerencsémre nem volt ott, így visszatettem az asztalára a rajzot. Szobájának
falai fehérek voltak, melyeket autós és motoros poszterek díszítettek.
Íróasztala feletti falon ott lógott a periódusos rendszer, egy földrajzi és egy
történelmi térkép. Nem csoda, hogy
osztályelső… Lementem a nappaliba, elköszöntem Hunnietól és hazamentem.
Otthon összepakoltam a cuccaimat, amiket másnap átviszünk majd, azután
lefeküdtem aludni.
Aznap Minariról
álmodtam és arról, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott kisfiú lesz az óvodai év
végére.
Másnap már negyed
nyolckor a csoportban voltam és Minhwant vártam. Igazából nem esett nehezemre
korábban bemenni, ugyanis nem sokat aludtam az éjjel. Vihar volt, és az
esőcseppek rendületlenül verték a párkányt, az ég is olyan hangosan dörgött,
mintha az ágyam mellett ágyút robbantottak volna.
Ma is fél nyolckor
értek be. A kicsi a bátyja ölében kuporgott, az öltöző szekrénye előtt. Egyik
kezében egy textilpelenkát, másikban a maciját szorongatta, szájában pedig cumi
volt. Mindkettőjük arcán kialvatlanság tükröződött.
- Sziasztok! – mentem
ki eléjük. – Minari egyből hozzám sietett, én pedig felvettem az ölembe.
Behozod a pelust is, vagy csak a macit?
- A takit is –
motyogta cumival a szájában.
- Ha ahjussi
megengedi, a takidat is beviheted, ezt viszont kérem – húzta ki a cumit a
szájából az idősebb.
- Add ide! Kell! – Minnie
sírni kezdett, de a bátyja nem adta oda neki az említett tárgyat, csak berakta
a szekrényébe.
Bementünk a csoportba,
és elkezdtem a macit kérdezni, hogy mi is történt éjszaka.
- Elkezdett esni az
eső. Villámlott, dörgött, a gazdim pedig felébredt. Félt a vihartól. Átment hyungjához,
de ott sem bírt elaludni. Egész éjjel pityergett, és a végén már a bátyja
rákiabált, hogy aludjon. Aztán még jobban sírni kezdett. Én próbáltam
vigasztalni, de nem segített.
- És Jonghun most
haragszik az öccsére?
- Nem. Már kibékültek...
Ahjussi… Nagyon fáradt vagyok… - görbült lefelé a szája, s ölembe kúszott.
Elővettem az ágyát, de nem volt hajlandó lefeküdni.
- Hadd maradjak itt!
- Rendben –
bólintottam, s elfektettem a kezemben, majd ringatni kezdtem.
- Behozhatom a
cumimat? – nézett rám kiskutya szemekkel, mire nem tudtam nemet mondani.
Behozta a cumiját, és visszakuporodott az ölembe. Egy darabig ringattam és
dúdoltam neki, majd mikor szuszogása egyenletessé vált, lefektettem az ágyra.
Egész délelőtt aludt, csak akkor ébresztettem fel, mikor megérkezett a bátyja.
- Végig aludt, most
is alszik, de mindjárt felébresztem – mondtam közömbösen. Hiába próbáltam
kedves lenni, nem ment azok után, hogy az öccse elmesélte, hogy az éjjel hogyan
bánt vele.
- Tudod… Este
kiabáltam vele, amiért nem akart aludni. Azt hiszem, most haragszik rám, és
talán szomorú is. Nem akartam, egyszerűen csak… Úgy érzem, szétrobbanok… Nem
tudom kiadni magamból azt a feszültséget, amit apám halála jelent. Nem merek
sírni. Előtte nem. A suliban sem. De vagy a suliban vagyok, vagy otthon van
Minari – szemei könnybe lábadtak, mire eltakarta azokat napszemüvegével.
- Gyere ide – öleltem
magamhoz. – Semmi baj nincs. Nem kell mindig erősnek lenned. Nem attól vagy
erős, hogy nem mutatod ki az érzelmeidet – simogatom hátát. Nem tudomV miért,
de valahogy jól esett a közelsége, hogy vigasztalhattam, ölelhettem. Éreztem,
ahogy meleg könnycseppjei lassan átáztatják pólómat. Nem sírt hangosan, csak
csendben hullatta könnyeit. Miután némileg megnyugodottV elment a mosdóba
lemosni az arcát, addig én felébresztettem az öccsét.
- Minnie! – adtam
puszit arcára. – Itt a bátyád. – Álmosan pislogott fel rám, majd felült az
ágyon, kidörzsölte szeméből az álommanókat, és elindult a szekrénye fele.
- Köszönök mindent.
Munka után itt várlak kint az épület előtt – köszönt el Hunnie, miután
felöltöztette az öccsét.
Délután negyed ötkor
találkoztunk a kapu előtt, és mentünk a bőröndömért, a két utazó táskámért,
valamint a három hátizsákért. Ahogy beléptünk, Jonghun körbenézett. Nem volt
nagy lakás. Egy konyhabelépős garzon. A nappaliban egy ágy, két szekrény és az
íróasztalom foglalt helyet.
- Nincs sok cuccod –
mutatott a táskákra, majd az üres szekrényekre pillantott.
- Nincs. Két
hátizsákban vannak a könyveim, egyben a kisebb-nagyobb ajándéktárgyak. A többi
pedig a ruhám.
- Akkor nem kell
sokszor fordulni – fogta a két utazótáskát, az egyik hátizsákot, valamint a
bőröndöt. Esélyt sem adva a tiltakozásra előre sietett. Fogtam a többi táskát,
és utána indultam.
Odaérve hozzájuk
megmutatta a szobámat, négy szekrény volt benne és egy íróasztal az ablak
alatt. A falai egy rétet elevenítettek meg. Lent zöld volt, rajta virágok,
bokrok, őzek, nyulak, fent pedig kékre volt festve, felhőkkel, napocskával és
madarakkal.
A hálóm egy másik
szoba volt. Annak falai sötét kékeslilák voltak, rajta apró fehér pöttyökkel.
Olyan volt, mint az éjjeli égbolt… Ott csak egy szekrény, egy ágy és mellette
egy éjjeli szekrény foglalta a helyet. Kipakoltam, majd barátkoztam az új hellyel,
ami nekem még mindig kicsit idegen volt. Feszélyezett, hogy gazdag környezetben
vagyok, egy olyan fiúval, aki az elején ellenszenvet táplált irántam, ma pedig,
mintha vonzódnánk egymáshoz. Természetesen csak barátilag!
- A szobák falait
édesapátok festette? – kérdeztem, ahogy Jonghun megjelent mögöttem.
- Igen. Igazi
művészlélek volt – mosolygott. – Egyedül az én szobámat nem festhette ki, csak
fehérrel. Makacs és önfejű voltam, s nem engedtem neki, még azt sem, hogy az
autókat, motorokat ő fesse fel. Ma már bánom – szomorodott el. – Néha csak úgy
beülök egy-egy szobába és nézem a falakat. Emlékszem, hogy milyen gondtalan
volt, miközben festette őket. Szomorúan elmosolyodott, majd megmutatta a
fürdőt.
- Van kád és
zuhanyfülke is. Azt használod, amelyiket szeretnéd. Kiürítettem neked az egyik
kisszekrényt a falon. Ide pakolhatod a dolgaidat. Érezd otthon magad! A konyhát
tudod, merre van, bármire szükséged van, csak lemész és elveszed – vigyorgott.
– Hagylak berendezkedni – fordult sarkon, majd láttam eltűnni szobájának ajtaja
mögött.
Talán két óra múlva
jött ki, két fa táblát hozott magával. Készítettem neked tegnap, miután
elmentél, egy névtáblát az ajtódra. Valamint egy „Ne zavarj!” táblát. Apa is
ilyet készített nekem és az öcsémnek. Bár neki még csak a névtábla van
felakasztva.
- Ha valamire
szükséged van még, nyugodtan szólj! – megint magához ölelt, nekem pedig a
szívem kihagyott egy ütemet, lélegzetem elakadt. Mi folyik itt? Mi történik velem?
[1]
a gyermek eltúlozva állít be valamit, (például: „A mi karácsonyfánk az égig
ért!” ) De ez nem hazugság, csak felnagyítja az ő szemléletét.
