Hétfőn
reggel nyolcra mentem dolgozni. Mire beértem már hallottam a csoportból
kiszűrődni Minari szívet tépő zokogását. Gyorsan be is siettem, mire odaszaladt
hozzám, s felkéretőzött az ölembe.
-
Szia, Minari, mikor jöttél meg?
-
Fél nyolckor hozta a bátyja, hogy beérjen az első órájára – adta meg a választ
kolleganőm. – Azóta sír, mert a bátyja is elment, te sem értél ide. Jut
eszembe, visszahozták az üzenő füzetet, és azt üzente Jonghun, hogy
megcsinálták a házi feladatot.
-
Igen, a rajz és a levél – helyeseltem. - Köszönöm, majd elolvasom, miután
Minari hazament. Gyere, nagyfiú, megjött a reggeli, együnk, rendben?
-
Jaejin nem jön? – nézett rám nagy szemekkel.
-
Ő nem ebbe a csoportba jár, de az udvaron megint játszhattok, rendben?
-
Rendben. – Aprót bólintott, majd asztalhoz ült. - Hongki ahjussi… Még mindig
nem lehetsz az apukám?
-
Nem, Minnie… Nem lehetek – simogattam meg bűnbánóan a buksiját.
-
Akkor sem, ha Jonghunnie és apa megengedi?
-
Akkor sem, de most egyél ügyesen, utána pedig mehetünk az udvarra – próbáltam elterelni
a figyelmét.
-
És akkor játszhatok Jaejinnel? – pislogott fel rám hatalmas ében íriszeivel.
-
Bizony, ott kint játszhattok – mosolyogtam rá.
Miután
a kicsi megette a májkrémes kenyerét és megitta a kakaóját, felöltöztettem a
kinti játszóruhájába, egy sötétszürke nike melegítőbe és egy fekete adidas
pulcsiba, azután mentünk az udvarra játszani.
-
Jaejin! – szaladt önfeledten pajtásához a kicsi. Labdázni kezdtek, én pedig
megnéztem Minari rajzát. Egy szőke (sárga) hajú férfit, egy fekete hajú
kisfiút, valamint egy mindkettőjüknél magasabb fekete hajú férfit rajolt. A lap
jobb felső sarkában egy mosolygós napocska ékeskedett.
-
Minari, kérlek, gyere ide egy picit – intettem neki, mire odaszaladt, s ölembe
ült.
-
Meggondoltad magad, és mégis leszel az apukám?
-
Nem, kicsim, csak szeretném megkérdezni kiket rajzoltál ide, a rajzra.
-
Ez itt te vagy és Hoonie, közöttetek sétálok én, miközben a kezeteket fogom, a
napocska pedig apa, ahogy örül, hogy boldogok vagyunk.
Arcára
felhőtlen mosoly kúszott, miközben magyarázta és mutogatta a rajzot. Nagyon hiányzik neki egy apuka az életéből…
-
Köszönöm, futhatsz vissza játszani – mosolyogtam rá, de belülről hatalmas
bűntudat gyötört. De nem tudok ellene
tenni. Nem lehetek az apja. Azt hiszem, beszélnem kell a bátyjával.
Éppen
hintázott a két kisfiú, mikor meghozták a tízórait. Vajas kifli volt teával.
Minari hármat beleharapott, majd öklendezni kezdett s egyből vissza is jött
neki, amit megevett. Aggódva vittem be a mosdóba, s mostam meg hideg vízzel az
arcát, mikor megéreztem, hogy a homloka melegebb az átlagnál. Bevittem a
csoportba, lefektettem, s mikor már nem volt a sok futástól megizzadva és
felhevülve, megmértem a lázát. 38,7°C.
Visszafektettem az ágyra, melléültem, s hátát simogattam, miközben felhívtam
Jonghunt.
-
Ne haragudj, tudom, hogy délig beszéltük meg, és suliban vagy. Nem is muszáj
jönnöd, mert szerintem nem betegség miatt, inkább pszichés okok miatt van…
Minari megint kihányta a tízóraiját, nem is evett, csak három falatot. Lázas
is, 38,7 fokot mértem neki, egy olyan tíz perce. Most lefektettem aludni…
- Rendben. Szólok az osztályfőnöknek, és
indulok is. Köszönöm, hogy szóltál, hyung!
Amíg Jonghun ide nem ért elolvastam Minari
levelét.
„Szia apa!
Nagyon hiányzol! Olyan jó lenne, ha az angyalka vissza tudna hozni.
Hyung elmesélte, hogy az angyalka azért vitt el, mert segítened kell neki.
Remélem, jól érzed magad odafent. Apa, mivel te nem jössz vissz, megengeded,
hogy Hongki ahhussi legyen az apukám? Tudod, Hunnie az elején nem szerette, de
már összebarátkoztak. Ugye megengeded, hogy amíg nem találkozunk újra, ő legyen
az apukám? Majdnem elfelejtettem. Képzeld, járok oviba. Hongki ahjussi szokott
rám ott vigyázni. Szoktunk rajzolni, autózni, tegnap pedig az udavron
talalkoztam Jaejinnel. Nagyon szeretek odajárni. A legjobban ahjussit szeretem,
mert ő is úgy figyel rám, ahogy te szoktál. Már alig várom, hogy Hoonie
elolvassa a te leveledet, amiben elmeséled, milyen az új otthonod.
Szeretlek: Minari.”
Ahogy olvastam, a szívem egyre jobban szorult
el. Az utolsó mondatnál jártam, mikor Minari mocorogni és nyöszörögni kezdett. Elkezdtem
arcát cirógatni, mire másik kezemért nyúlt, s azt fogva újra álomba szenderült.
- Szeretlek apa - duruzsolta félálomban. Elgondolkoztam,
hogy odasuttogom, hogy nem az apukája vagyok, de inkább betudtam annak, hogy
álmodik, és hagytam a dolgot.
Nem telt el fél óra Jonghun megérkezett.
- Még alszik – pusmogtam, ahogy benyitott az
ajtón. - Menjünk az átadóba - bólintottam fejemmel az említett hely felé.
- Valami gond van? - gesztusaiból [1]csak
úgy áradt a feszélyezettség és az aggodalom.
- Csak a levél... Tudod, ma is megkérdezte
lehetek-e az apukája… És a levélben is benne volt. Talán eredményesebb lenne,
hogyha együtt beszélgetnénk vele a témáról.
- Esetleg, hogy ne fajuljon tovább, ne legyen
több gond belőle, délután? Miután végeztél a munkával?
- Nem gond. Inkább azért fontos, hogy
Minarinak ne legyen még ez is egy lelki sérülés. - Ebben a pillanatban
meghallottuk, hogy Minari pityeregni kezdett odabent.
- Semmi baj, Minnie. Itt vagyunk, itt van
hyung is - siettem oda hozzá s vettem észre, hogy megint rosszul volt
- Ahjussi, ne haragudj - pillantott rám boci
szemekkel, miközben nyakamba bújt.
- Semmi baj, feltakarítok. Itt van hyung.
Hazamentek és pihensz egy nagyot, rendben?
- Ühüm - bólogatott.
Odaadtam bátyjának, majd miután elmentek,
feltakarítottam.
Fél kettő környékén csengett a telefonom. A
főbérlő telefonált, hogy ki kell költöznöm az albérletből, mert öt havi
lakbérrel el vagyok maradva. Próbáltam mentegetőzni, de egy havi fizetésem nem volt
elég a tartozás rendezésére.
- Harminc napja van a kiköltözésre. Viszont
hallásra. - Nagyon elkeseredtem. Mit fogok most tenni?
Egész délután azon gondolkodtam, hova tudnék
költözni, de az összes albérletre fél év kaukciót kértek.
Lassan letelt a munkaidőm, és elindultam
Jonghunékhoz.
- Szia! Minden rendben Minarival? Jobban van?
- érdeklődtem, hogy ajtót nyitott.
- Egészen ebédig jól volt. Utána pedig
megint... - hangja elcsuklott a végére. - Veled minden rendben?
- Igen... - hazudtam.
- Biztos? Nem igazán úgy tűnik - faggatott
tovább, ahogyan a nappaliba invitált.
- Csak kiraktak az albérletből. De nem gond; megoldom
valahogy. Csak az a gond, mindenhol hat hónap előleget kérnek.
- Ki tudlak segíteni, hiszen te is annyit
segítettél már nekem. Nekünk.
- Nem. Ezt nem engedhetem – tiltakoztam
egyből.
- Akkor lakhatsz itt. Minarinak is jót tenne,
úgy érzem. Gondolkodj el rajta!
- Rendben. Majd megfontolom – bólintottam
óvatosan. - Viszont most beszéljünk az öcsédről.
- Ha itt laknál, akkor… Minarinak sokat
jelentene…
- Igen, de akkor még jobban izgatná az „apukás
dolog”… Az viszont nem lenne jó.
- Miért? Szerintem meg tudjuk neki magyarázni.
Kérlek…
- Igen, ebben igazad lehet. Abban mindenképp,
hogy meg tudjuk neki magyarázni. Írhatnánk közösen egy válaszlevelet,
apukátoktól, amibe beleírnánk, hogy nem lehetek az apukája.
- Ez nem is rossz ötlet! – csillantak fel
szemei, s már sietett is papírért és tollért. – Még alszik, gyorsan meg tudjuk
írni.
– Írjuk
oda, hogy az angyalok azt suttogták, hogy nem sokára még többször fog látni…
Persze erősítsük azt is, hogy attól még nem leszel az apja – kérlelt Jonghun.
Annyira aranyosan kérte, és az a vágyakozó tekintet, ahogyan a gyerekek szoktak
nézni…
- Rendben, beleírhatjuk, de tényleg nem
szeretnék zavarni, és csak addig maradok, amíg nem szedek össze elég pénzt egy
másik albérletre. – Jonghun felvidult, s tovább írtuk a levelet. Miután
elkészültünk vele felvittük a faházikóba, s vártuk, hogy Minari felébredjen.
Egy óra múlva álmosan pislogva jött le a
lépcsőn a kisfiú, ennek ellenére, ahogy meglátott, szinte repült felém.
- Szia! Jól aludtál? Képzeld, úgy hallottam,
hogy leveled érkezett a faházikóba. – Minnie kiszalad, majd a levéllel kezében
tért vissza.
- Olvassátok fel! Kitől kaptam?
- Apa írt neked – válaszolta a bátyja, s
elkezdte olvasni a levelet. - „Drága kisfiam!
Nagyon örülök, hogy írtatok nekem hyunggal.
Mindketten hiányoztok nekem is, ám innen fentről mindent látok. Most szomorú
vagyok, amiért nem eszel rendesen. Ez nagyon nem tetszik, mert kórházba fogsz
kikötni, és a bátyád sírni fog.”
Jonghun itt elnevette magát. - Tényleg mintha
apát hallanám - mosolygott.
- „ Nagyon jó itt fent, és az angyalok is nagyon kedvesek. Sajnos,
ahogyan már ahjussi is mondta, nem lehet az édesapád. Viszont attól még ő is
nagyon szeret téged, és vigyázni fog rád. Sőt, az angyalok azt suttogták, hogy
nem sokára még többször fogod látni Hongkit. Természetesen ez nem jelenti majd
azt, hogy az apukád lehet, mert engem nem fog tudni pótolni, de a többi legyen
meglepetés.
Szeretlek: Apa.”
[1]
minden olyan kommunikáció, melyet nem a szavainkkal közlünk (testtartás,
arckifejezés, térközszabályozás, stb.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése