Mikor odaértem
Jonghunékhoz a kapu nyitva volt, így besiettem. Jonghun a kert hátsó részén
kiabálta aggódva öccse nevét.
- Minari! Choi
Minhwan, azonnal gyere elő! Ez nem vicces! Hallod? – Hallottam, ahogy hangja
elcsuklott a sírástól.
- Mi a baj? Ne sírj,
minden rendben lesz – mentem mellé, majd átöleltem.
- Minari kijött
játszani az udvarra, de nem volt bezárva a kapu… Reménykedtem, hogy csak elbújt
valahova, de… Hogy lehetek ennyire felelőtlen? Ha valami baja esik én…
- Nem lesz baja,
nyugodj meg. Gyere, megkeressük, biztos csak valamelyik barátjához szökött át.
– Próbáltam nyugodt maradni, ezzel őt is megnyugtatva kicsit.
Jonghun elindult
Jaejinék házához én pedig az óvoda felé, de egyik helyen sem találtuk. Leütem
az óvoda előtti padon és megpróbáltam úgy gondolkodni, mint egy gyerek... Mint
Minari… Hova mennék? Ekkor eszembe
jut tegnapelőtti rajza… „Ez pedig az
angyal, aki elvisz engem apához.” Fel is hívtam Jonghunt.
- Szia, nem… Nincs
itt, de van egy megérzésem… Nem volt valami olyan hely, ahova sűrűn jártatok
édesapátokkal?
- De igen, van egy
halastó nem mesze apa volt munkahelyétől. Miért?
- Emlékszem a rajzra,
amit tegnap előtt rajzolt. Amin az apukátok és ő is egy angyallal volt…
- A rét, ahova
kirándulni szoktunk menni… Minari mielőtt kiment játszani, megkérdezte, hogy
hova vitték apát az angyalok, én pedig azt mondtam, hogy arra a rétre, ahova
kirándulni szoktunk menni. Nem messze van a házunktól.
- Rendben. A házatok előtt találkozunk – azzal letettem
a készüléket és siettem vissza.
El is indultunk a
réthez, s félúton megláttuk Minarit.
- Ne kiabálj –
suttogtam Hunnienak, ahogy nyitotta volna a száját. – Csak siess oda és öleld
magadhoz. Kérdezd meg,- de nyugodtan -, hogy miért jött el.
Jonghun az öccséhez
sietett, mikor utolérte leguggolt mögé, s magához szorította, közben én is
melléjük értem.
- Minari… Hova
szeretnél menni, öcsi? Miért jöttél szó nélkül? Tudod, mennyire megijesztettél?
- Megkeresem apát.
Megkeresem az angyalt is. És megkérem, hogy adja vissza nekünk apát – meséli
büszkén Minari.
- Minnie… Apa és az
angyal egy másik országban vannak. Odafent – mutatott az égre az idősebb. –
Apa, onnan nem tud lejönni. Te pedig nem tudsz felmenni, mert túl kicsi vagy.
- Akkor menj fel te.
Te már nagy vagy. Én megvárlak itt Hongki ahjussival, rendben? Felmész és visszahozod
apucit – lelkendezett Minari.
- Kicsim, oda csak
egy angyalka segítségével tudunk felmenni. Az angyalka pedig, ha felvisz oda
valakit, akkor ő már nem jöhet vissza többé – meglepődtem, milyen nyugodtan
beszélgettek.
- Akkor már soha nem
is láthatom apát? – Hunnie erre már nem tudott mit reagálni.
- Nem, ellenben apa
lát téged. Figyel odafentről. Sőt, beszélgetni is tudsz vele, ha nagyon erősen
figyelsz, meghallod, amit mond. Levelet is tudsz neki íratni a bátyáddal. Ő
megírja, te pedig felviszed a faházikódba és onnan az angyalka elviszi
édesapádnak.
- De, ha nem
láthatom, hogyan hallom, amit mond?
- Onnan, hogy apa,
itt is itt van – mutatott Minari kicsi szívére a bátyja.
- Tudom, ezt már
mondtad. De nem értem, hogy lehet, hogy apa ott bent van? Hiszen apa nagy, én
pedig kicsi vagyok. Nem értelek – rázzta meg fejét a kicsi hitetlenkedve.
- Apa ott fent lakik,
de az emléke itt van bent.
Minari hosszas
beszélgetés után belenyugodott, hogy nem látogathatja meg az apukáját, ezért
elindultunk vissza hozzájuk.
- Apa azt is látja,
ha nem eszem? – fordult felém a kicsi.
- Bizony. És nagyon
szomorú – Minarit, mintha ágyúból lőtték volna ki, szakadt a konyhába, s
megette ott hagyott ebédje felét, majd büszkén állt fel:
- Most már nem
szomorú apuci – mosolygott rám és a bátyjára.
- Nagyon köszönöm,
hogy idefáradtál hyung. Nem is tudom… Talán soha nem találom meg a segítséged
nélkül.
- Dehogyis nem.
Megtaláltad volna. Vagy hazajött volna. Egyébként, büszke vagyok rád, nagyon szépen
elmagyaráztad az öcsédnek a dolgokat.
- Bevallom utána
néztem az interneten, hogyan válaszoljak egy-egy kínosabb kérdésre. Magamtól
nem jutottak volna eszembe ilyenek – sütötte le a szemét.
- Ez nem szégyen. Én
is sok mindennek utána nézek. Ez nem bűn.
- Köszönöm és ne
haragudj, hogy hétvégén zavartalak. Legyen szép a további másfél napod – felém villantotta
vakító fehér fogsorát, melytől zavarba jöttem.
- Nektek is.
Sziasztok – indultam haza.
Hazaérve leültem a
kanapéra, és azon gondolkodtam, mennyire határozott volt ma Jonghun, mikor el
kellett magyarázni a dolgokat Minarinak.
Szegény Minariban még ott élt a gyermeki hit, hogy haza tudja vinni az
édesapját. Egyik részről aranyos volt, a másikról pedig szívbe markoló…
Ellenben Jonghun
jobban megdöbbentett. Ráébresztett, hogy megbízik bennem, ami a beszoktatás
szemszögéből sem hátrány. Mindemellett képes volt félretenni fájdalmát, hogy
teljes nyugalommal, határozottsággal, de mégis gyengéden tudja elmagyarázni,
gyermeki szinten a halált, oly módon, hogy azt öccse is megértse, s elfogadja.
Eleinte nem voltam
benne biztos, hogy Minarinak jó helye lesz a bátyja mellett, most viszont úgy
vélem, nem is lehetne jobb helyen.
A hétvége többi
részén a jövő heti beszoktatást kezdtem tervezgetni. Mindenek felett nagy
segítségemre lesz a kis barátja, Jaejin. Ma
is milyen aranyosan eljátszottak…
Kedden már az ebédet
is ott kellene ennie, szerdától pedig megpróbálhatna ott aludni. Pétekre
viszont, ha sír, ha nem el kell jutnunk odáig, hogy az egész napot ott tölti.
Hiába szerettem volna
plusz egy héttel meghosszabbítani a beszoktatást, nem lehet, hiszen a szabály
az szabály… A beszoktatás időtartama két hét volt.
Biztos vagyok benne, hogy akik a bársonyszékben ülnek és ezeket a
szabályokat hozzák soha életükben nem látták még, milyen nehéz is egy-egy
beszoktatás…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése