Elvitték az angyalok (6. fejezet)

Megnyugtatóan férkőzött a gondolataimba, hogy Jonghun megígérte, hogyha egy hónap után sem lesz érdembeli változás Minari állapotában, elviszi őt egy gyermekpszichológushoz.

Ha arra kerülne a sor, mindenképp odairányítanám őket, ahova egyetem alatt jártunk ki intézménylátogatásra. Az egész szakrendelő minden szeglete gyerekbarát volt. A falakon mesefigurák képei pompáztak. A folyosókon színes kis padok várták, hogy leüljenek rájuk. A doktor úr szobája telis-tele volt játékokkal, mesekönyvekkel, egy kis asztalkára rajzlapok és színezők voltak kitéve. Ami a legnagyobb megdöbbenésére adott okot, hogy a gyerekekkel sosem beszélgetett nyíltan a problémáról, hanem  mesével, játékkal segített nekik feldolgozni a traumát.

 Ezen információ tudatában nyugodtan aludtam éjszaka, főleg, hogy Jonghun is megnyílt felém.

Másnap reggel első dolgom volt, hogy leadjam a rendelésemet Minari tízóraijára. A mai napon a gyerekek nutellás kalácsot kapnak. Tökéletes! Nincs olyan gyerek, aki ne szeretné a nutellát. Az egyetlen apró probléma azzal van, hogy utána még a gyerekek füle is nutellás. Nagyon viccesen szoktak kinézni utána. Nem győzzük mosdatni őket. Szinte törvényszerű az is, hogy minimum három gyerek az ölébe ejti a kalácsot, olyankor öltöztethetjük át őket. Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem őket tízórai közben.

Amíg Minari meg nem érkezett rajzoltam neki az üzenőfüzetébe. Egy virágos, napsütéses rétet rajzoltam patakkal és kisállatokkal.

 Megjegyzésképp odaírtam, hogy hétfőre szeretném, ha Minari is rajzolna bele, illetve, ha Jonghun megkérné, hogy mondja el, mit írna az édesapjuknak, ha írhatna neki levelet, s azt is hozza be hétfőre.

A megbeszélt időpontban meg is érkezett Jonghun és Minari.

- Sziasztok! Olyan szép idő van. Nem szeretnél az udvaron játszani, Minari? – A kisfiú csak megrázta a fejét, s felkéredzkedett a bátyja ölébe. Soha nem fogom tudni beszoktatni… - Gyere, jön hyung is – simogattam megnyugtatóan hátát.

- De megígérted! – szipogta Minari a bátyja vállába temetve fejét.

- Semmit nem ígértem. Azt mondtam, hogy játszol egy picit, és jövök is érted.

- Nem! Azt mondtad, soha többet nem kell idejönnöm! Apa, soha nem kérne olyat, amit nem akarok – ütötte meg Jonghunt, mire lerakta az öccsét.

- Figyelj rám, muszáj itt maradnod! Menj, játsszál ügyesen, én pedig nemsokára jövök érted – ölelte meg még utoljára Minarit, majd felemeltem a kisfiút, azután kivittem az udvarra. Egy ideig csak üldögélt, később egyik kolleganőm jött ki egy másik kisfiúval, aki szintén pityergett. Sötétbarna hajához, ébenszín szeméhez, kissé kreol bőréhez gyönyörűen illett a kékeszöld felső, illetve a farmer. Kamasz korában lányok ezrei fognak a lábai előtt heverni. Minden lány vele szeretne majd randizni. Minari megtörölte könnyes szemeit, majd odaszaladt a másik fiúcskához.

- Szia, Jaejin! Te is oviba jársz? Te sem szereted?

- Szia! – vidult fel Jaejin is. – Igen, ovis vagyok. Én szeretem, csak most hiányzik anya, meg szomorú vagyok, mert az óvó néni leszidott, mert nem akartam kijönni és szaladgáltam a folyosón – újságolta el, hogy miért is sírt. - De olyan vicces volt, ahogy futott utánam az óvónéni - vigyorodott el Jaejin gyermeki szemtelenséggel.

- Gyere, hintázzunk! – húzta magával Minari Jaejint. Kolléganőmmel mosolyogva figyeltük a két fiút, ahogy játszottak. Tíz órakor a kinti asztalhoz hívtuk őket, s eléjük tettük a tízórait. Jaejin azonnal neki is látott enni, de Minari csak arrébb tolta a tányért.

- Mi a baj, Minnie? Finom nutellás kalács – ültem le mellé, hogy motiváljam.

- Nem szeretem. Nem kérem – állt volna fel, de ölembe húztam.

- Gyere, kóstoljuk meg együtt – téptem egy falatot a kalácsból, majd megettem. – Nagyon finom – próbálkoztam Minarinak is adni egy falatot, melyet be is kapott. – Ügyes vagy – dicsértem meg, de Minari öklendezni kezdett. Nagyot sóhajtva, aggódva figyeltem Minarit, de szerencsére nem hányta ki, viszont többet nem volt hajlandó enni.

Mikor Jaejin befejezte a tízórait együtt mentek újra játszani. Fél tizenegykor Jonghun megérkezett Minariért.

A megszokott fekete póló, sötét farmer kombináció helyett, most egy világosabb, koptatott szűk nadrágot, s egy neonzöld felsőt viselt. Fura volt világos színben látni, ezenfelül, – szerintem – nem is állt jól neki. Ellenben, most is iszonyatosan jól nézett ki. Nagyon remélem, hogy arcom nem burkolózott a paradicsom színébe…

- Nézd, hyung! Jeajin is idejár! Hintáztunk, csúszdáztunk meg homokoztunk is! –mesélte önfeledt, gyermeki mosollyal az arcán Minari. – Ugye holnap is jövünk? És megint játszhatok Jaejinnel? –nézett fel gyönyörű, ébenszín, vágyakozással teli szemeivel bátyjára.

- Örülök, hogy jól érezted magad –mosolygott Jonghun az öccsére. – Holnap, meg holnapután otthon leszel, hétfőn megint jöhetsz, addig otthon is tudtok játszani, majd, megbeszéljük, és Jaejin átjön, rendben? Most menj, öltözz át! –simogatta meg Minnie buksiját. – Minden rendben volt? Evett? –fordult felém Hunnie.

- Sajnos nem. Pedig nutellás kalács volt –magyaráztam

- Pedig, azt szereti… - komorodott

- Odaadom az üzenő füzetét üzenőfüzet. Leírtam bele ennek a hétnek a beszoktatását, és rajzoltam is bele Minarinak. Arra kérnélek, hogy Minari is rajzoljon bele, és attól függően, hogy mennyire gondolod megterhelőnek számára, megkérhetnéd, hogy mesélje el, mit írna édesapátoknak, ha lehetősége lenne rá. És szeretném azt is megnézni.

- Rendben van. Köszönök mindent, hyung. Hétfőn… Mikorra?

- Egész délelőtt… Nagy gond lenne? Reggel nyolctól ebédig

- Rendben. Természetesen. Akkor pár órára én is be tudok menni a suliba. Köszönöm még egyszer. Szia! – köszönt el.

- Szia, ahjussi! – ölelt meg Minari, majd hazamentek.

Nagyon aggódtam, hogy hétfőn, hogy fogja bírni Minari az egész délelőttöt, de úgy gondoltam, talán a barátjával majd megint eljátszanak.

Egész péntek délután és szombat délelőtt majd megevett az unalom és az idegesség. Szombaton elmentem sétálni, de ott sem tudtam teljesen ellazulni, így elsétáltam Minariék fele.

Minnie az udvaron focizott a bátyjával. Feltűnés nélkül elhaladtam a házuk előtt, megnyugodva, hogy minden rendben, ám vasárnap délután Jonghun felhívott.

- Szia, ne haragudj a zavarásért. Át tudnál jönni? Segítened kellene. Minari…

- Azonnal megyek. Nyugodj meg. Fél óra és ott vagyok. – Nem tudtam mi a baj, de megszólaltak a vészcsengőim, így csak kikaptam valami rendesebb farmert, valamint egy pólót, majd felvettem a kabátomat, cipőmet, aztán rögtön indultam is Jonghunékhoz.