Elvitték az angyalok( 10. fejezet)

Jonghun vacsora előtt fél órával elment Minariért, aki Jeajinéknél játszott. Nagyon meglepődött, mikor meglátott.

- Ahjussi! – szaladt rögtön hozzám, s ölembe ugrott.

- Szia, Minnie! Jót játszottatok Jaejinnel?

- Igen! Képzeld, labdáztunk, bújócskáztunk, és Jaejin volt a hunyó, és felmásztam a fára, és Jaejin nem talált meg! Fogócskáztunk is, és Jaejin elesett és megütötte a térdét, de az anyukája adott rá neki krémet, és már nem fáj neki. Meg, meg, meg képzeld el, hogy társasoztunk is, és a kutyájuk felborította a bábukat. Annyira jó volt! Ahjussi, ma is olvasol nekem mesét? Találtam egy új mesekönyvet! – szinte egy lélegzettel mesélte el a délutánját, miközben arcán felhőtlen vidámság tükröződött.

- Örülök, hogy jól telt a délutánod. Képzeld, amíg te a barátoddal játszottál, addig én ideköltöztem. Mit szólsz? Így tudok neked akár mindennap mesét olvasni.

- De jó! És akkor nem csak az oviban találkozunk?

- Nem, akkor itthon is találkozunk. Örülsz neki?

- Igen! Rajzolok is neked valamit, amit ki tudsz tenni a faladra! – szaladt fel a szobájába.

Éppen kiadó albérletek után kutattam, mikor egyszer csak kopogtak.

- Szabad!

- Olvass nekem! – jött be Minari. Egy keményfedelű, barna kis füzetecskét hozott a kezében. Kinyitottam a könyvjelzőnél, és gondolkodás nélkül kezdtem el olvasni.

- „Kedves Naplóm! Hongki egyre inkább tetszik. Azt hiszem, szerelmes vagyok belé, de ezt nem merem neki elmondani. Most, hogy ideköltözik… Kicsit félek is, de annyira vágyom a közelségére…” - Rögtön be is csuktam a naplót, valamint elküldtem Minarit egy másik könyvért, de sajnos már késő volt, mire realizáltam, hogy mit is olvasok.

- De miért? Én ezt szeretném! Ezt még sosem hallottam, és olyan szép a borítója! Kérlek! És hyung szeret téged? De hiszen mindketten fiúk vagytok…

- Nem! Hozz légy szíves egy másikat! Erről nem beszélünk többet! – Minari csalódottan ment a szobájába, én pedig miután visszatettem Jonghun asztalára a naplóját, mentem utána.

- Akkor olvasd az Oroszlánkirályt! – nyújtotta a könyvet, amit elvettem tőle, majd olvasni kezdtem.

Mikor megbizonyosodtam róla, hogy Minari békésen alszik, becsuktam a könyvet, leoltottam a villanyt, és elmentem zuhanyozni. Mindig, így most is siettem a fürdéssel. Mikor végeztem, Jonghun épp a vacsora edényeket mosogatta el.

- Jó éjt! Én reggel tízre megyek dolgozni, szóval, ha gondolod, addig itthon maradok Minarival.

- Nem lesz gond, hogy veled megy be?

- Nem. Majd… Megoldom – mosolyogtam rá, majd felmentem aludni.

Reggel Jonghun fél nyolckor elindult az iskolába, így én keltettem Minarit. Kilenc órakor mentem be hozzá.

- Jó reggelt, hétalvó! Hasadra süt a nap! – kezdtem simogatni hátát, takarón keresztül.

- Hol van Hoonie? – pislogott fel rám álmosan.

- Elment az iskolába, majd jön érted az oviba. Gyere, megreggelizünkV és indulunk az. Játszhatsz majd Jaejinnel, rendben?

- Jaejin nem akar a barátom lenni, mert az anyukája azt mondta, hogy ne legyen a barátom, mert nincsenek szüleim – sírta el magát a kicsi. - Hooniet akarom! – zokogott fel, miközben hozzám bújt. Ahogy lerúgta magáról a takarót reszketni kezdett. – Nagyon fázom – panaszkodott. Kisimítottam egy kósza tincset, éreztem, hogy forró a homloka.

- Gyere, bújj vissza, mindjárt jövök – siettem a szobámba megkeresni a telefonomat.

- Szia! Ne haragudj, de Minari megint belázasodott… Hol találok lázmérőt? – hívtam egyből a bátyját.

- A fürdőben a legfelső polcon… Sietek haza, de következő órán dolgozatot írunk. Itt kell lennem…

- Semmi baj. Majd felhívom a főnököt, hogy Minarival vagyok.

- Apropó! Mi lenne, hogyha otthon vigyáznál rá? Te lennél a bébiszittere… Fizetnék érte.

- Oh, ez… Mire hazajössz, átgondolom. Szia! – Letettem a telefont, és a lázmérőért siettem. Amikor visszaértem, Minari teste még forróbb volt. Készítettem neki teát, azt követően pedig elvittem hűtőfürdőzni.

Mindennel végeztünk, Jonghun is hazaért. Egyből Minarihoz sietett, én pedig bementem a szobámba. Talán egy óra múlva kopogott be Jonghun.

- Holnap elvinnéd orvoshoz?

- Persze, szívesen. De úgy gondolom, nem jó, ha nem fog óvodába járni. Szocializálódnia kell…

- Persze, megértem… De… Az megoldható, hogyha beteg, itthon maradj vele?

- Igen, ezt már letárgyaltam a főnökkel. – Jonghun már épp kiment volna, mikor utána szóltam. – Ha bármiben segítség kell… Itt leszek.

Ma meglátogattam a szüleimet a nap hátralévő részében. Meséltem nekik az oviról és Minariról. Mikor a húgom is minden apró részletét elmesélte az elmúlt hónapjának én is mesélni kezdtem Jonghunról.

- Akkor most együtt vagytok? - kérdezte húgom.

- Nem... Nem mertem elmondani neki...

Anya készített vacsorát, míg testvéremmel beszélgettünk. Megvacsoráztunk, meghívtam őket is látogatóba, majd hazamentem.

- Szia! Minarival minden rendben, jobban van?

- A láza lement a gyógyszerek segítségével, de egész nap szinte aludt – tájékoztatott Jonghun mielőtt elmentem aludni.

Reggel arra ébredtem, hogy Jonghun szólongat. 

– Mi a baj?

- Semmi, csak hoztam reggelit – mosolygott, majd eltűnt a szobámból. Furcsa volt, de örültem a kedvességének. Minari tíz óra körül jött át hozzám, hogy felébred.

- Ahjussi! Éhes a pocakom, mert az álommanó nem etette meg… - panaszkodott, mire elmosolyodtam.

- Micsoda szemtelen álommanó! Na, de se baj, mert készítettem neked reggelit, gyere! – nyújtottam felé a kezemet, majd lesiettünk a konyhába.

- Hotteok! Köszönöm, ahjussi! – ölelt meg Minari. Ha végeztél, készítünk rament ebédre, mire hyung hazajön, oké? Meglepjük!

- De jó! Örülni fog, hogy főztünk neki! – lelkendezett Minari, majd nekilátott a reggelijének. Gyorsan felvittem átöltöztetni, megmosdatni, majd mentünk készteni az ebédet.

Előkészítettük az asztalra a hozzávalókat, majd nekiláttunk. Először  a szárított shiitake gombát beáztattuk, hogy megpuhuljon. Amíg a gomba puhult, addig  olajon megpároltuk a fokhagymát és a gyömbért. A gombáról egy lábosba szűrtük a vizet, majd belemorzsoltunk két leveskockát. Én felszeleteltem a gombát és a csirkemellet, Minari pedig a levesbe tette.

Másik két edénybe is forraltunk vizet, az egyikbe a soba tésztát tettük fel főni, a másikba pedig a tojásokat, s már készen is voltunk.

Minari ügyesen megterített, gyönyörű kávészínű terítővel, melynek szélein csészék díszelegtek, fedte le az asztalt, azután pedig fekete, lekerekített sarkú, kissé hullámos szélű kerámia tányérokat tett az asztalra. - Természetesen a segítségemmel. - Középre egy kristályos üvegkancsóba töltött vizet, én pedig asztal közepére helyeztem. Minari a tányérok fölé elhelyezte a pálcikákat is.

Elmosogattam az edényeket, majd meg is érkezett Jonghun.

- Hyungnim! Képzeld készítettünk neked rament! Ahjussi megengedte, hogy segítsek!

- Nagyon ügyes vagy. Felviszem a táskámat és jövök megkóstolom, mi finomat főztél nekem - borzolta meg öccse haját, majd felsietett a szobájába.

Két perc múlva már lent is volt, Minari pedig örömtelien mesélte el, mennyi  mindenben asszisztált nekem a főzés során.

- Az egész ahjussi ötlete volt, én pedig segítettem neki.

- Ügyesek vagytok, köszönöm. Felmegyek tanulni, mert holnap felelek történelemből. Te is menj aludni, Minnie!

- Minari is felszaladt a szobájá leszedtem a terítéket, elmsogottam. Mikor felértem, Minari már békésen szunyókált. Úgy döntöttem, hogy én is megérdemlek egy kis pihenést, ezért lefeküdtem.

Szerencsére Minari kezd egyre jobban lenni, bár aggódok az állandó betegségei miatt… Mostanában a balesetről sem beszél… Ha felkelt utána járok óvatosan a dolgoknak.

Elvitték az angyalok (9. fejezet)

Minari nagyon boldog lett a levél hallatán, ellenben nagyon elszomorodott, hogy nem lehetek az édesapja.

- Menj, rakd ki a nagy mágnestábládra! – küldte fel Jonghun a szobájába az öccsét, hogy tudjunk kettesben beszélgetni.

- Holnap délután átmegy Jaejinékhez játszani. Ha szeretnéd, segítek áthozni a fontosabb dolgaidat – mosolygott rám.

- Köszönöm, nagyon hálás lennék, ha segítenél. Ígérem, mindenképpen be fogok szállni a költségekbe.

- Nem engedem! Így is sokat köszönhetünk neked. Minnie főleg. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy a közelséged még jobb hatással lesz rá. Nagyon megkedvelt téged… – valamit még pusmogott az orra alatt, de nem igazán értettem, hogy mit. Rápillantottam és testtartásából arra következettem, hogy valamit szégyell, nem mer elmondani. Lábait keresztbefonta, karjait is mellkasa előtt, fejét lehajtva, összegörnyedve ült. Izmai megfeszültek.

- Örülök, hogy így gondolod. Én is nagyon megkedveltem őt – ekkor kicsit lazított merev testtartásán és elmosolyodott, majd megölelt. - Most mennem kell haza, örülök, hogy segíthettem –álltam fel, ám ekkor Minhwan szaladt le a lépcsőn. Minari, igazi gyerek vagy, tudod, mikor kell megjelenni. Aish! Pedig most egy kicsit feszélyezetten érzem itt magam, azok után, hogy Jonghun megölelt…

- Ahjussi, ezt neked rajzoltam! – lobogtatott a kezében egy papírt. – Ma olvasol nekem te esti mesét? – Jonghunra pillantottam, aki halványan elmosolyodva bólintott. Felkísértem Minniet. A szobájában vártam, amíg a bátyja megfürdette és megvacsoráztatta.

Végig néztem a polcon mesekönyv után kutatva. Nagyon barátságosnak hatott a neon zöld bútor, melynek alsó három sorában plüss állatok pihentek, felette álltak katonás rendben, szín szerint összeválogatva a mesekönyvek. A három kis malac, Piroska és a farkas, Micimackó és még temérdek színes mese- és képeskönyv. A legfelső szinten pedig a társasjátékok foglaltak helyet. A polc és a ruhásszekrény közé volt felakasztva a mágnestábla, amit nem rég említett Jonghun.

Autó formájú ágya, a szembe lévő oldalon, meg volt vetve. Ágyneműje verdákos huzatban pihent. Elhúztam Mickey egeres függönyét, ezzel félhomályt csempészve a helyiségbe.

A plafonra, falakra és a szekrényajtókra ragasztott fluoreszkáló hold és csillagok, ahogy lekapcsoltam a villanyt, elkezdték árasztani a nappal magukba szívott fényt. Igazán hangulatos és barátságos volt még sötétben is.

Nappal is szépen mutattak az égitesteket formáló éjjeli fények az égbolt színű falon, melyen még bárányfelhők is voltak ábrázolva. A szoba jobb felső sarkába egy napocska volt mázolva. Tényleg egy igazi gyerekszoba volt. Látszott rajta, hogy az apja nagyon figyelt a fiúkra.

- Nem vagy éhes? Neked is készítsek valamit? – Jonghun hangja ágyúrobajként hatolt fülembe, mivel annyira elmerültem a szoba csodálásában.

- Nem. Én majd eszek otthon. Köszönöm – válaszoltam, miután némiképp lenyugtattam az ijedtségtől dübörgő szívemet.

- Biztos? Szívesen készítek neked is vacsorát. Gyere, egyél velünk! Kérlek… – lépett közelebb hozzám, s megragadott a csuklómnál, miközben a konyha felé húzott. Miért lett hirtelen ennyire közvetlen és kedves?

- Ahjussi! Még nem nézted meg a rajzomat! – állt elém vádlón, a kezében a papírral, Minari.

- Igazad van. Gyere, mutasd meg! – ültem le az asztalhoz, mire mellém ült s elém tolta a rajzot. Egyből tudtam, hogy nem ő készítette, hiszen egy négy éves gyerek nem tud egy tökéletes portrét alkotni.

- Ezt hol találtad? – érdeklődtem, bár tudtam, hogy pedagógiailag nem helyes megkérdőjelezni ilyen esetekben a gyermek állítását, miszerint ő rajzolta a képet, hiszen ez csak fantázia hazugság.[1]

- Hyung asztalán – hajtotta le fejét bűnbánóan. Egy darabig néztem a lapon lévő alakot és azon gondolkoztam, mikor és miért rajzolt le engem Jonghun.

Kezd ez az egész nagyon-nagyon furcsa lenni. Hirtelen azt akarja, hogy ideköltözzek, ráadásul még fizetnem sem kell érte, aztán szinte kényszerít, hogy vacsorázzak velük, most pedig a rajz… Talán rá kellene kérdeznem? Nem! Inkább hagyom a dolgot, visszateszem a rajzot a szobájába és elfelejtem az egészet.

- Semmi baj, Minnie – cirógattam meg arcát.

Körbenéztem. Az étkező falai azúrkékek voltak, melyekre gyümölcsök, eper, alma, narancs, banán, cseresznye, valamint zöldségek, brokkoli, paradicsom, paprika, sütőtök, zöldborsó, padlizsán és sárgarépa volt festve. A tányérok kocka alakúak voltak, melyeknek sarkai kissé le voltak kerekítve. Szélei arany szállal voltak díszítve. Hunnie hotteokot készített. Ahogy leültünk enni, figyelni kezdtem őt. Férfias, kidolgozott felsőtestére most is szépen simult a szürke pólója, arca szomorúságot árasztott, s nem is evett valami sokat. Megérezhette, hogy figyelem, mivel mocorogni kezdett.

Minari viszont az egészet megette, majd büszkén s jóllakottan dőlt hátra székében.

- Gondoltam, hogy ezt meg fogod enni – mosolyodott el a bátyja, majd, ahogy elvette előle a tányért, megborzolta öccse fekete tincseit.

Megvacsoráztunk, majd felvittem a kicsit aludni. Sötétkék jégvarázsos pizsamája takarta el vékony, törékeny, kissé kreolbőrű testét. Vidáman, mosolyogva feküdt le, nem sírt, csak megfogta egyik kezemet, majd felém fordult. Örült, hogy vele vagyok, és ez nagyon jól esett, szívemet melegség öntötte el.  

- Mit olvassak?

- Találj ki egy mesét, fejből – felelte.

- Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl, élt egy kerti törpe. Egy nap eltervezte, hogy meglátogatja az édesapját, aki egy messzi-messzi országban élt. Ment, mendegélt, három napon és három éjjelen át, de még mindig nem ért el hozzá. Ekkor találkozott a bagollyal.

- Szervusz, bagoly! Mondd csak, nem tudod, messze van még az a hely, ahol apukám él?

- Hogy messze-e? –felelt a bagoly. – Olyan távol, hogy olyan messzire törpe még nem tette be a lábát. Aki pedig, mégis eljutott oda, az többé nem tért vissza. A főhősünk megijedt, hogy ha el is jut oda, többet nem fog tudni visszajönni, és soha többé nem láthatja a kedves erdőt a tölgyekkel, a feketerigókkal, pillangókkal, pockokkal együtt. Így aztán úgy döntött, hogy megkér valakit, hogy legyen az apukája. Elment tehát a medvéhez.

- Szia, medve! Lennél az apukám? – kérdezte ártatlanul a törpe.

- Brumm, brumm. Én a kis bocsaimnak vagyok az apukája, nem pedig törpéknek! – mordult rá Dörmögi uraság. Szegény Christoph – így hívták a törpénket – búslakodva andalgott tovább az erdőben. Egyszer csak összetalálkozott Ravaszdival, a rókával.

- Szia, róka koma! Mondd csak, nem lennél az apukám? – A róka elnevette magát a kérdés hallatán.

- Hogy én a te apukád? Egy törpe apukája? Ugyan, ugyan… Én a kis róka kölykök apja vagyok – azzal huss, tovább szaladt a vörös bundájú. Christoph tovább bandukolt az erdőben s megkérdezte a vörösbegyet, az ordas farkast, sőt még Cincogit, az egeret is, de senki sem akart az apukája lenni. Christoph nagyon búslakodott, és nem is figyelte, merre megy, ezért beleesett egy mély gödörbe.

- Segítség! Segítség! – kiabált Christoph, de senki nem járt a környéken. Elkezdett esni az eső, s a gödör megtelt vízzel. Éppen arra cammogott Dörmögi, a medve. - Dörmögi! Segíts! Itt vagyok lent! – hallatszott a gödörből egy kétségbeesett hang. A maci nyújtotta a mancsát, s megkérte bajban lévő barátját, hogy ugorjon olyan magasra, amilyenre csak tud, hogy elérje azt, ám a gödör túlságosan mély volt, így a medve nem ért elég mélyre. A hangja viszont olyan harsány és hangos volt, hogy kiáltására az erdő valamennyi lakója odasietett.

- Mi a baj? Mi történt? – érdeklődtek a többiek, mire a medve elmesélte, hogy Christoph a gödörben ragadt. A vörösbegy le tudott repülni s fel tudta hozni a törpét, ám, a víztől leázott róla a festék. Az egérke, a farkas és a bagoly elmentek festékért, addig a nyuszik szárazra törölgették Christoph. Mikor a többiek visszatértek a festékekkel, Ravaszdi újra kifestette a barátját, aki szebb lett, mint új korában. Christoph pedig rájött, hogy attól még, hogy senki nem lett az apukája, mindenki figyelt rá és segített neki a bajban.

Mikor Minari végre elaludt, néztem még egy kicsit bájos, nyugodt arcát. Nem látszott rajta sem komorság, sem feszélyezettség, ami nappal, főleg, mikor eszébe jutott édesapja. Mikor már biztos voltam benne, hogy alszik, kiosontam, és Jonghun szobája felé lépdeltem. Óvatosan benyitottam, hogy megnézzem ott van-e. Legnagyobb szerencsémre nem volt ott, így visszatettem az asztalára a rajzot. Szobájának falai fehérek voltak, melyeket autós és motoros poszterek díszítettek. Íróasztala feletti falon ott lógott a periódusos rendszer, egy földrajzi és egy történelmi térkép. Nem csoda, hogy osztályelső… Lementem a nappaliba, elköszöntem Hunnietól és hazamentem. Otthon összepakoltam a cuccaimat, amiket másnap átviszünk majd, azután lefeküdtem aludni.

Aznap Minariról álmodtam és arról, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott kisfiú lesz az óvodai év végére.

Másnap már negyed nyolckor a csoportban voltam és Minhwant vártam. Igazából nem esett nehezemre korábban bemenni, ugyanis nem sokat aludtam az éjjel. Vihar volt, és az esőcseppek rendületlenül verték a párkányt, az ég is olyan hangosan dörgött, mintha az ágyam mellett ágyút robbantottak volna.

Ma is fél nyolckor értek be. A kicsi a bátyja ölében kuporgott, az öltöző szekrénye előtt. Egyik kezében egy textilpelenkát, másikban a maciját szorongatta, szájában pedig cumi volt. Mindkettőjük arcán kialvatlanság tükröződött.

- Sziasztok! – mentem ki eléjük. – Minari egyből hozzám sietett, én pedig felvettem az ölembe. Behozod a pelust is, vagy csak a macit?

- A takit is – motyogta cumival a szájában.

- Ha ahjussi megengedi, a takidat is beviheted, ezt viszont kérem – húzta ki a cumit a szájából az idősebb.

- Add ide! Kell! – Minnie sírni kezdett, de a bátyja nem adta oda neki az említett tárgyat, csak berakta a szekrényébe.

Bementünk a csoportba, és elkezdtem a macit kérdezni, hogy mi is történt éjszaka.

- Elkezdett esni az eső. Villámlott, dörgött, a gazdim pedig felébredt. Félt a vihartól. Átment hyungjához, de ott sem bírt elaludni. Egész éjjel pityergett, és a végén már a bátyja rákiabált, hogy aludjon. Aztán még jobban sírni kezdett. Én próbáltam vigasztalni, de nem segített.

- És Jonghun most haragszik az öccsére?

- Nem. Már kibékültek... Ahjussi… Nagyon fáradt vagyok… - görbült lefelé a szája, s ölembe kúszott. Elővettem az ágyát, de nem volt hajlandó lefeküdni.

- Hadd maradjak itt!

- Rendben – bólintottam, s elfektettem a kezemben, majd ringatni kezdtem.

- Behozhatom a cumimat? – nézett rám kiskutya szemekkel, mire nem tudtam nemet mondani. Behozta a cumiját, és visszakuporodott az ölembe. Egy darabig ringattam és dúdoltam neki, majd mikor szuszogása egyenletessé vált, lefektettem az ágyra. Egész délelőtt aludt, csak akkor ébresztettem fel, mikor megérkezett a bátyja.

- Végig aludt, most is alszik, de mindjárt felébresztem – mondtam közömbösen. Hiába próbáltam kedves lenni, nem ment azok után, hogy az öccse elmesélte, hogy az éjjel hogyan bánt vele.

- Tudod… Este kiabáltam vele, amiért nem akart aludni. Azt hiszem, most haragszik rám, és talán szomorú is. Nem akartam, egyszerűen csak… Úgy érzem, szétrobbanok… Nem tudom kiadni magamból azt a feszültséget, amit apám halála jelent. Nem merek sírni. Előtte nem. A suliban sem. De vagy a suliban vagyok, vagy otthon van Minari – szemei könnybe lábadtak, mire eltakarta azokat napszemüvegével.

- Gyere ide – öleltem magamhoz. – Semmi baj nincs. Nem kell mindig erősnek lenned. Nem attól vagy erős, hogy nem mutatod ki az érzelmeidet – simogatom hátát. Nem tudomV miért, de valahogy jól esett a közelsége, hogy vigasztalhattam, ölelhettem. Éreztem, ahogy meleg könnycseppjei lassan átáztatják pólómat. Nem sírt hangosan, csak csendben hullatta könnyeit. Miután némileg megnyugodottV elment a mosdóba lemosni az arcát, addig én felébresztettem az öccsét.

- Minnie! – adtam puszit arcára. – Itt a bátyád. – Álmosan pislogott fel rám, majd felült az ágyon, kidörzsölte szeméből az álommanókat, és elindult a szekrénye fele.

- Köszönök mindent. Munka után itt várlak kint az épület előtt – köszönt el Hunnie, miután felöltöztette az öccsét.

Délután negyed ötkor találkoztunk a kapu előtt, és mentünk a bőröndömért, a két utazó táskámért, valamint a három hátizsákért. Ahogy beléptünk, Jonghun körbenézett. Nem volt nagy lakás. Egy konyhabelépős garzon. A nappaliban egy ágy, két szekrény és az íróasztalom foglalt helyet.

- Nincs sok cuccod – mutatott a táskákra, majd az üres szekrényekre pillantott.

- Nincs. Két hátizsákban vannak a könyveim, egyben a kisebb-nagyobb ajándéktárgyak. A többi pedig a ruhám.

- Akkor nem kell sokszor fordulni – fogta a két utazótáskát, az egyik hátizsákot, valamint a bőröndöt. Esélyt sem adva a tiltakozásra előre sietett. Fogtam a többi táskát, és utána indultam.

Odaérve hozzájuk megmutatta a szobámat, négy szekrény volt benne és egy íróasztal az ablak alatt. A falai egy rétet elevenítettek meg. Lent zöld volt, rajta virágok, bokrok, őzek, nyulak, fent pedig kékre volt festve, felhőkkel, napocskával és madarakkal.

A hálóm egy másik szoba volt. Annak falai sötét kékeslilák voltak, rajta apró fehér pöttyökkel. Olyan volt, mint az éjjeli égbolt… Ott csak egy szekrény, egy ágy és mellette egy éjjeli szekrény foglalta a helyet. Kipakoltam, majd barátkoztam az új hellyel, ami nekem még mindig kicsit idegen volt. Feszélyezett, hogy gazdag környezetben vagyok, egy olyan fiúval, aki az elején ellenszenvet táplált irántam, ma pedig, mintha vonzódnánk egymáshoz. Természetesen csak barátilag!

- A szobák falait édesapátok festette? – kérdeztem, ahogy Jonghun megjelent mögöttem.

- Igen. Igazi művészlélek volt – mosolygott. – Egyedül az én szobámat nem festhette ki, csak fehérrel. Makacs és önfejű voltam, s nem engedtem neki, még azt sem, hogy az autókat, motorokat ő fesse fel. Ma már bánom – szomorodott el. – Néha csak úgy beülök egy-egy szobába és nézem a falakat. Emlékszem, hogy milyen gondtalan volt, miközben festette őket. Szomorúan elmosolyodott, majd megmutatta a fürdőt.

- Van kád és zuhanyfülke is. Azt használod, amelyiket szeretnéd. Kiürítettem neked az egyik kisszekrényt a falon. Ide pakolhatod a dolgaidat. Érezd otthon magad! A konyhát tudod, merre van, bármire szükséged van, csak lemész és elveszed – vigyorgott. – Hagylak berendezkedni – fordult sarkon, majd láttam eltűnni szobájának ajtaja mögött.

Talán két óra múlva jött ki, két fa táblát hozott magával. Készítettem neked tegnap, miután elmentél, egy névtáblát az ajtódra. Valamint egy „Ne zavarj!” táblát. Apa is ilyet készített nekem és az öcsémnek. Bár neki még csak a névtábla van felakasztva.

- Ha valamire szükséged van még, nyugodtan szólj! – megint magához ölelt, nekem pedig a szívem kihagyott egy ütemet, lélegzetem elakadt. Mi folyik itt? Mi történik velem?

---

[1] a gyermek eltúlozva állít be valamit, (például: „A mi karácsonyfánk az égig ért!” ) De ez nem hazugság, csak felnagyítja az ő szemléletét.  

Elvitték az angyalok (8. fejezet)

Hétfőn reggel nyolcra mentem dolgozni. Mire beértem már hallottam a csoportból kiszűrődni Minari szívet tépő zokogását. Gyorsan be is siettem, mire odaszaladt hozzám, s felkéretőzött az ölembe.

- Szia, Minari, mikor jöttél meg?

- Fél nyolckor hozta a bátyja, hogy beérjen az első órájára – adta meg a választ kolleganőm. – Azóta sír, mert a bátyja is elment, te sem értél ide. Jut eszembe, visszahozták az üzenő füzetet, és azt üzente Jonghun, hogy megcsinálták a házi feladatot.

- Igen, a rajz és a levél – helyeseltem. - Köszönöm, majd elolvasom, miután Minari hazament. Gyere, nagyfiú, megjött a reggeli, együnk, rendben?

- Jaejin nem jön? – nézett rám nagy szemekkel.

- Ő nem ebbe a csoportba jár, de az udvaron megint játszhattok, rendben?

- Rendben. – Aprót bólintott, majd asztalhoz ült. - Hongki ahjussi… Még mindig nem lehetsz az apukám?

- Nem, Minnie… Nem lehetek – simogattam meg bűnbánóan a buksiját.

- Akkor sem, ha Jonghunnie és apa megengedi?

- Akkor sem, de most egyél ügyesen, utána pedig mehetünk az udvarra – próbáltam elterelni a figyelmét.

- És akkor játszhatok Jaejinnel? – pislogott fel rám hatalmas ében íriszeivel.

- Bizony, ott kint játszhattok – mosolyogtam rá.

Miután a kicsi megette a májkrémes kenyerét és megitta a kakaóját, felöltöztettem a kinti játszóruhájába, egy sötétszürke nike melegítőbe és egy fekete adidas pulcsiba, azután mentünk az udvarra játszani.

- Jaejin! – szaladt önfeledten pajtásához a kicsi. Labdázni kezdtek, én pedig megnéztem Minari rajzát. Egy szőke (sárga) hajú férfit, egy fekete hajú kisfiút, valamint egy mindkettőjüknél magasabb fekete hajú férfit rajolt. A lap jobb felső sarkában egy mosolygós napocska ékeskedett.

- Minari, kérlek, gyere ide egy picit – intettem neki, mire odaszaladt, s ölembe ült.

- Meggondoltad magad, és mégis leszel az apukám?

- Nem, kicsim, csak szeretném megkérdezni kiket rajzoltál ide, a rajzra.

- Ez itt te vagy és Hoonie, közöttetek sétálok én, miközben a kezeteket fogom, a napocska pedig apa, ahogy örül, hogy boldogok vagyunk.

Arcára felhőtlen mosoly kúszott, miközben magyarázta és mutogatta a rajzot. Nagyon hiányzik neki egy apuka az életéből…

- Köszönöm, futhatsz vissza játszani – mosolyogtam rá, de belülről hatalmas bűntudat gyötört. De nem tudok ellene tenni. Nem lehetek az apja. Azt hiszem, beszélnem kell a bátyjával.

Éppen hintázott a két kisfiú, mikor meghozták a tízórait. Vajas kifli volt teával. Minari hármat beleharapott, majd öklendezni kezdett s egyből vissza is jött neki, amit megevett. Aggódva vittem be a mosdóba, s mostam meg hideg vízzel az arcát, mikor megéreztem, hogy a homloka melegebb az átlagnál. Bevittem a csoportba, lefektettem, s mikor már nem volt a sok futástól megizzadva és felhevülve, megmértem a lázát. 38,7°C. Visszafektettem az ágyra, melléültem, s hátát simogattam, miközben felhívtam Jonghunt.

- Ne haragudj, tudom, hogy délig beszéltük meg, és suliban vagy. Nem is muszáj jönnöd, mert szerintem nem betegség miatt, inkább pszichés okok miatt van… Minari megint kihányta a tízóraiját, nem is evett, csak három falatot. Lázas is, 38,7 fokot mértem neki, egy olyan tíz perce. Most lefektettem aludni…

- Rendben. Szólok az osztályfőnöknek, és indulok is. Köszönöm, hogy szóltál, hyung!

Amíg Jonghun ide nem ért elolvastam Minari levelét.

„Szia apa!

Nagyon hiányzol! Olyan jó lenne, ha az angyalka vissza tudna hozni. Hyung elmesélte, hogy az angyalka azért vitt el, mert segítened kell neki. Remélem, jól érzed magad odafent. Apa, mivel te nem jössz vissz, megengeded, hogy Hongki ahhussi legyen az apukám? Tudod, Hunnie az elején nem szerette, de már összebarátkoztak. Ugye megengeded, hogy amíg nem találkozunk újra, ő legyen az apukám? Majdnem elfelejtettem. Képzeld, járok oviba. Hongki ahjussi szokott rám ott vigyázni. Szoktunk rajzolni, autózni, tegnap pedig az udavron talalkoztam Jaejinnel. Nagyon szeretek odajárni. A legjobban ahjussit szeretem, mert ő is úgy figyel rám, ahogy te szoktál. Már alig várom, hogy Hoonie elolvassa a te leveledet, amiben elmeséled, milyen az új otthonod.

Szeretlek: Minari.”

Ahogy olvastam, a szívem egyre jobban szorult el. Az utolsó mondatnál jártam, mikor Minari mocorogni és nyöszörögni kezdett. Elkezdtem arcát cirógatni, mire másik kezemért nyúlt, s azt fogva újra álomba szenderült.

- Szeretlek apa - duruzsolta félálomban. Elgondolkoztam, hogy odasuttogom, hogy nem az apukája vagyok, de inkább betudtam annak, hogy álmodik, és hagytam a dolgot.

Nem telt el fél óra Jonghun megérkezett.

- Még alszik – pusmogtam, ahogy benyitott az ajtón. - Menjünk az átadóba - bólintottam fejemmel az említett hely felé.

- Valami gond van? - gesztusaiból [1]csak úgy áradt a feszélyezettség és az aggodalom.

- Csak a levél... Tudod, ma is megkérdezte lehetek-e az apukája… És a levélben is benne volt. Talán eredményesebb lenne, hogyha együtt beszélgetnénk vele a témáról.

- Esetleg, hogy ne fajuljon tovább, ne legyen több gond belőle, délután? Miután végeztél a munkával?

- Nem gond. Inkább azért fontos, hogy Minarinak ne legyen még ez is egy lelki sérülés. - Ebben a pillanatban meghallottuk, hogy Minari pityeregni kezdett odabent.

- Semmi baj, Minnie. Itt vagyunk, itt van hyung is - siettem oda hozzá s vettem észre, hogy megint rosszul volt

- Ahjussi, ne haragudj - pillantott rám boci szemekkel, miközben nyakamba bújt.

- Semmi baj, feltakarítok. Itt van hyung. Hazamentek és pihensz egy nagyot, rendben?

- Ühüm - bólogatott.

Odaadtam bátyjának, majd miután elmentek, feltakarítottam.

Fél kettő környékén csengett a telefonom. A főbérlő telefonált, hogy ki kell költöznöm az albérletből, mert öt havi lakbérrel el vagyok maradva. Próbáltam mentegetőzni, de egy havi fizetésem nem volt elég a tartozás rendezésére.

- Harminc napja van a kiköltözésre. Viszont hallásra. - Nagyon elkeseredtem. Mit fogok most tenni?

Egész délután azon gondolkodtam, hova tudnék költözni, de az összes albérletre fél év kaukciót kértek.

Lassan letelt a munkaidőm, és elindultam Jonghunékhoz.

- Szia! Minden rendben Minarival? Jobban van? - érdeklődtem, hogy ajtót nyitott.

- Egészen ebédig jól volt. Utána pedig megint... - hangja elcsuklott a végére. - Veled minden rendben?

- Igen... - hazudtam.

- Biztos? Nem igazán úgy tűnik - faggatott tovább, ahogyan a nappaliba invitált.

- Csak kiraktak az albérletből. De nem gond; megoldom valahogy. Csak az a gond, mindenhol hat hónap előleget kérnek.

- Ki tudlak segíteni, hiszen te is annyit segítettél már nekem. Nekünk.

- Nem. Ezt nem engedhetem – tiltakoztam egyből.

- Akkor lakhatsz itt. Minarinak is jót tenne, úgy érzem. Gondolkodj el rajta!

- Rendben. Majd megfontolom – bólintottam óvatosan. - Viszont most beszéljünk az öcsédről.

- Ha itt laknál, akkor… Minarinak sokat jelentene…

- Igen, de akkor még jobban izgatná az „apukás dolog”… Az viszont nem lenne jó.

- Miért? Szerintem meg tudjuk neki magyarázni. Kérlek…

- Igen, ebben igazad lehet. Abban mindenképp, hogy meg tudjuk neki magyarázni. Írhatnánk közösen egy válaszlevelet, apukátoktól, amibe beleírnánk, hogy nem lehetek az apukája.

- Ez nem is rossz ötlet! – csillantak fel szemei, s már sietett is papírért és tollért. – Még alszik, gyorsan meg tudjuk írni.

– Írjuk oda, hogy az angyalok azt suttogták, hogy nem sokára még többször fog látni… Persze erősítsük azt is, hogy attól még nem leszel az apja – kérlelt Jonghun. Annyira aranyosan kérte, és az a vágyakozó tekintet, ahogyan a gyerekek szoktak nézni…

- Rendben, beleírhatjuk, de tényleg nem szeretnék zavarni, és csak addig maradok, amíg nem szedek össze elég pénzt egy másik albérletre. – Jonghun felvidult, s tovább írtuk a levelet. Miután elkészültünk vele felvittük a faházikóba, s vártuk, hogy Minari felébredjen.

Egy óra múlva álmosan pislogva jött le a lépcsőn a kisfiú, ennek ellenére, ahogy meglátott, szinte repült felém.

- Szia! Jól aludtál? Képzeld, úgy hallottam, hogy leveled érkezett a faházikóba. – Minnie kiszalad, majd a levéllel kezében tért vissza.

- Olvassátok fel! Kitől kaptam?

- Apa írt neked – válaszolta a bátyja, s elkezdte olvasni a levelet. - „Drága kisfiam!

Nagyon örülök, hogy írtatok nekem hyunggal. Mindketten hiányoztok nekem is, ám innen fentről mindent látok. Most szomorú vagyok, amiért nem eszel rendesen. Ez nagyon nem tetszik, mert kórházba fogsz kikötni, és a bátyád sírni fog.”

Jonghun itt elnevette magát. - Tényleg mintha apát hallanám - mosolygott.

- „ Nagyon jó itt fent, és az angyalok is nagyon kedvesek. Sajnos, ahogyan már ahjussi is mondta, nem lehet az édesapád. Viszont attól még ő is nagyon szeret téged, és vigyázni fog rád. Sőt, az angyalok azt suttogták, hogy nem sokára még többször fogod látni Hongkit. Természetesen ez nem jelenti majd azt, hogy az apukád lehet, mert engem nem fog tudni pótolni, de a többi legyen meglepetés.

Szeretlek: Apa.”

---

[1] minden olyan kommunikáció, melyet nem a szavainkkal közlünk (testtartás, arckifejezés, térközszabályozás, stb.) 

Elvitték az angyalok (7. fejezet)

Mikor odaértem Jonghunékhoz a kapu nyitva volt, így besiettem. Jonghun a kert hátsó részén kiabálta aggódva öccse nevét.

- Minari! Choi Minhwan, azonnal gyere elő! Ez nem vicces! Hallod? – Hallottam, ahogy hangja elcsuklott a sírástól.

- Mi a baj? Ne sírj, minden rendben lesz – mentem mellé, majd átöleltem.

- Minari kijött játszani az udvarra, de nem volt bezárva a kapu… Reménykedtem, hogy csak elbújt valahova, de… Hogy lehetek ennyire felelőtlen? Ha valami baja esik én…

- Nem lesz baja, nyugodj meg. Gyere, megkeressük, biztos csak valamelyik barátjához szökött át. – Próbáltam nyugodt maradni, ezzel őt is megnyugtatva kicsit.

Jonghun elindult Jaejinék házához én pedig az óvoda felé, de egyik helyen sem találtuk. Leütem az óvoda előtti padon és megpróbáltam úgy gondolkodni, mint egy gyerek... Mint Minari… Hova mennék? Ekkor eszembe jut tegnapelőtti rajza… „Ez pedig az angyal, aki elvisz engem apához.” Fel is hívtam Jonghunt.

- Szia, nem… Nincs itt, de van egy megérzésem… Nem volt valami olyan hely, ahova sűrűn jártatok édesapátokkal?

- De igen, van egy halastó nem mesze apa volt munkahelyétől. Miért?

- Emlékszem a rajzra, amit tegnap előtt rajzolt. Amin az apukátok és ő is egy angyallal volt…

- A rét, ahova kirándulni szoktunk menni… Minari mielőtt kiment játszani, megkérdezte, hogy hova vitték apát az angyalok, én pedig azt mondtam, hogy arra a rétre, ahova kirándulni szoktunk menni. Nem messze van a házunktól.

- Rendben.  A házatok előtt találkozunk – azzal letettem a készüléket és siettem vissza.

El is indultunk a réthez, s félúton megláttuk Minarit.

- Ne kiabálj – suttogtam Hunnienak, ahogy nyitotta volna a száját. – Csak siess oda és öleld magadhoz. Kérdezd meg,- de nyugodtan -, hogy miért jött el.

Jonghun az öccséhez sietett, mikor utolérte leguggolt mögé, s magához szorította, közben én is melléjük értem.

- Minari… Hova szeretnél menni, öcsi? Miért jöttél szó nélkül? Tudod, mennyire megijesztettél?

- Megkeresem apát. Megkeresem az angyalt is. És megkérem, hogy adja vissza nekünk apát – meséli büszkén Minari.

- Minnie… Apa és az angyal egy másik országban vannak. Odafent – mutatott az égre az idősebb. – Apa, onnan nem tud lejönni. Te pedig nem tudsz felmenni, mert túl kicsi vagy.

- Akkor menj fel te. Te már nagy vagy. Én megvárlak itt Hongki ahjussival, rendben? Felmész és visszahozod apucit – lelkendezett Minari.

- Kicsim, oda csak egy angyalka segítségével tudunk felmenni. Az angyalka pedig, ha felvisz oda valakit, akkor ő már nem jöhet vissza többé – meglepődtem, milyen nyugodtan beszélgettek.

- Akkor már soha nem is láthatom apát? – Hunnie erre már nem tudott mit reagálni.

- Nem, ellenben apa lát téged. Figyel odafentről. Sőt, beszélgetni is tudsz vele, ha nagyon erősen figyelsz, meghallod, amit mond. Levelet is tudsz neki íratni a bátyáddal. Ő megírja, te pedig felviszed a faházikódba és onnan az angyalka elviszi édesapádnak.

- De, ha nem láthatom, hogyan hallom, amit mond?

- Onnan, hogy apa, itt is itt van – mutatott Minari kicsi szívére a bátyja.

- Tudom, ezt már mondtad. De nem értem, hogy lehet, hogy apa ott bent van? Hiszen apa nagy, én pedig kicsi vagyok. Nem értelek – rázzta meg fejét a kicsi hitetlenkedve.

- Apa ott fent lakik, de az emléke itt van bent.

Minari hosszas beszélgetés után belenyugodott, hogy nem látogathatja meg az apukáját, ezért elindultunk vissza hozzájuk.

- Apa azt is látja, ha nem eszem? – fordult felém a kicsi.

- Bizony. És nagyon szomorú – Minarit, mintha ágyúból lőtték volna ki, szakadt a konyhába, s megette ott hagyott ebédje felét, majd büszkén állt fel:

- Most már nem szomorú apuci – mosolygott rám és a bátyjára.

- Nagyon köszönöm, hogy idefáradtál hyung. Nem is tudom… Talán soha nem találom meg a segítséged nélkül.

- Dehogyis nem. Megtaláltad volna. Vagy hazajött volna. Egyébként, büszke vagyok rád, nagyon szépen elmagyaráztad az öcsédnek a dolgokat.

- Bevallom utána néztem az interneten, hogyan válaszoljak egy-egy kínosabb kérdésre. Magamtól nem jutottak volna eszembe ilyenek – sütötte le a szemét.

- Ez nem szégyen. Én is sok mindennek utána nézek. Ez nem bűn.

- Köszönöm és ne haragudj, hogy hétvégén zavartalak. Legyen szép a további másfél napod – felém villantotta vakító fehér fogsorát, melytől zavarba jöttem.

- Nektek is. Sziasztok – indultam haza.

Hazaérve leültem a kanapéra, és azon gondolkodtam, mennyire határozott volt ma Jonghun, mikor el kellett magyarázni a dolgokat Minarinak.

Szegény Minariban még ott élt a gyermeki hit, hogy haza tudja vinni az édesapját. Egyik részről aranyos volt, a másikról pedig szívbe markoló…

Ellenben Jonghun jobban megdöbbentett. Ráébresztett, hogy megbízik bennem, ami a beszoktatás szemszögéből sem hátrány. Mindemellett képes volt félretenni fájdalmát, hogy teljes nyugalommal, határozottsággal, de mégis gyengéden tudja elmagyarázni, gyermeki szinten a halált, oly módon, hogy azt öccse is megértse, s elfogadja.

Eleinte nem voltam benne biztos, hogy Minarinak jó helye lesz a bátyja mellett, most viszont úgy vélem, nem is lehetne jobb helyen.

A hétvége többi részén a jövő heti beszoktatást kezdtem tervezgetni. Mindenek felett nagy segítségemre lesz a kis barátja, Jaejin. Ma is milyen aranyosan eljátszottak…

Kedden már az ebédet is ott kellene ennie, szerdától pedig megpróbálhatna ott aludni. Pétekre viszont, ha sír, ha nem el kell jutnunk odáig, hogy az egész napot ott tölti.

Hiába szerettem volna plusz egy héttel meghosszabbítani a beszoktatást, nem lehet, hiszen a szabály az szabály… A beszoktatás időtartama két hét volt.

Biztos vagyok benne, hogy akik a bársonyszékben ülnek és ezeket a szabályokat hozzák soha életükben nem látták még, milyen nehéz is egy-egy beszoktatás…

Elvitték az angyalok (6. fejezet)

Megnyugtatóan férkőzött a gondolataimba, hogy Jonghun megígérte, hogyha egy hónap után sem lesz érdembeli változás Minari állapotában, elviszi őt egy gyermekpszichológushoz.

Ha arra kerülne a sor, mindenképp odairányítanám őket, ahova egyetem alatt jártunk ki intézménylátogatásra. Az egész szakrendelő minden szeglete gyerekbarát volt. A falakon mesefigurák képei pompáztak. A folyosókon színes kis padok várták, hogy leüljenek rájuk. A doktor úr szobája telis-tele volt játékokkal, mesekönyvekkel, egy kis asztalkára rajzlapok és színezők voltak kitéve. Ami a legnagyobb megdöbbenésére adott okot, hogy a gyerekekkel sosem beszélgetett nyíltan a problémáról, hanem  mesével, játékkal segített nekik feldolgozni a traumát.

 Ezen információ tudatában nyugodtan aludtam éjszaka, főleg, hogy Jonghun is megnyílt felém.

Másnap reggel első dolgom volt, hogy leadjam a rendelésemet Minari tízóraijára. A mai napon a gyerekek nutellás kalácsot kapnak. Tökéletes! Nincs olyan gyerek, aki ne szeretné a nutellát. Az egyetlen apró probléma azzal van, hogy utána még a gyerekek füle is nutellás. Nagyon viccesen szoktak kinézni utána. Nem győzzük mosdatni őket. Szinte törvényszerű az is, hogy minimum három gyerek az ölébe ejti a kalácsot, olyankor öltöztethetjük át őket. Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem őket tízórai közben.

Amíg Minari meg nem érkezett rajzoltam neki az üzenőfüzetébe. Egy virágos, napsütéses rétet rajzoltam patakkal és kisállatokkal.

 Megjegyzésképp odaírtam, hogy hétfőre szeretném, ha Minari is rajzolna bele, illetve, ha Jonghun megkérné, hogy mondja el, mit írna az édesapjuknak, ha írhatna neki levelet, s azt is hozza be hétfőre.

A megbeszélt időpontban meg is érkezett Jonghun és Minari.

- Sziasztok! Olyan szép idő van. Nem szeretnél az udvaron játszani, Minari? – A kisfiú csak megrázta a fejét, s felkéredzkedett a bátyja ölébe. Soha nem fogom tudni beszoktatni… - Gyere, jön hyung is – simogattam megnyugtatóan hátát.

- De megígérted! – szipogta Minari a bátyja vállába temetve fejét.

- Semmit nem ígértem. Azt mondtam, hogy játszol egy picit, és jövök is érted.

- Nem! Azt mondtad, soha többet nem kell idejönnöm! Apa, soha nem kérne olyat, amit nem akarok – ütötte meg Jonghunt, mire lerakta az öccsét.

- Figyelj rám, muszáj itt maradnod! Menj, játsszál ügyesen, én pedig nemsokára jövök érted – ölelte meg még utoljára Minarit, majd felemeltem a kisfiút, azután kivittem az udvarra. Egy ideig csak üldögélt, később egyik kolleganőm jött ki egy másik kisfiúval, aki szintén pityergett. Sötétbarna hajához, ébenszín szeméhez, kissé kreol bőréhez gyönyörűen illett a kékeszöld felső, illetve a farmer. Kamasz korában lányok ezrei fognak a lábai előtt heverni. Minden lány vele szeretne majd randizni. Minari megtörölte könnyes szemeit, majd odaszaladt a másik fiúcskához.

- Szia, Jaejin! Te is oviba jársz? Te sem szereted?

- Szia! – vidult fel Jaejin is. – Igen, ovis vagyok. Én szeretem, csak most hiányzik anya, meg szomorú vagyok, mert az óvó néni leszidott, mert nem akartam kijönni és szaladgáltam a folyosón – újságolta el, hogy miért is sírt. - De olyan vicces volt, ahogy futott utánam az óvónéni - vigyorodott el Jaejin gyermeki szemtelenséggel.

- Gyere, hintázzunk! – húzta magával Minari Jaejint. Kolléganőmmel mosolyogva figyeltük a két fiút, ahogy játszottak. Tíz órakor a kinti asztalhoz hívtuk őket, s eléjük tettük a tízórait. Jaejin azonnal neki is látott enni, de Minari csak arrébb tolta a tányért.

- Mi a baj, Minnie? Finom nutellás kalács – ültem le mellé, hogy motiváljam.

- Nem szeretem. Nem kérem – állt volna fel, de ölembe húztam.

- Gyere, kóstoljuk meg együtt – téptem egy falatot a kalácsból, majd megettem. – Nagyon finom – próbálkoztam Minarinak is adni egy falatot, melyet be is kapott. – Ügyes vagy – dicsértem meg, de Minari öklendezni kezdett. Nagyot sóhajtva, aggódva figyeltem Minarit, de szerencsére nem hányta ki, viszont többet nem volt hajlandó enni.

Mikor Jaejin befejezte a tízórait együtt mentek újra játszani. Fél tizenegykor Jonghun megérkezett Minariért.

A megszokott fekete póló, sötét farmer kombináció helyett, most egy világosabb, koptatott szűk nadrágot, s egy neonzöld felsőt viselt. Fura volt világos színben látni, ezenfelül, – szerintem – nem is állt jól neki. Ellenben, most is iszonyatosan jól nézett ki. Nagyon remélem, hogy arcom nem burkolózott a paradicsom színébe…

- Nézd, hyung! Jeajin is idejár! Hintáztunk, csúszdáztunk meg homokoztunk is! –mesélte önfeledt, gyermeki mosollyal az arcán Minari. – Ugye holnap is jövünk? És megint játszhatok Jaejinnel? –nézett fel gyönyörű, ébenszín, vágyakozással teli szemeivel bátyjára.

- Örülök, hogy jól érezted magad –mosolygott Jonghun az öccsére. – Holnap, meg holnapután otthon leszel, hétfőn megint jöhetsz, addig otthon is tudtok játszani, majd, megbeszéljük, és Jaejin átjön, rendben? Most menj, öltözz át! –simogatta meg Minnie buksiját. – Minden rendben volt? Evett? –fordult felém Hunnie.

- Sajnos nem. Pedig nutellás kalács volt –magyaráztam

- Pedig, azt szereti… - komorodott

- Odaadom az üzenő füzetét üzenőfüzet. Leírtam bele ennek a hétnek a beszoktatását, és rajzoltam is bele Minarinak. Arra kérnélek, hogy Minari is rajzoljon bele, és attól függően, hogy mennyire gondolod megterhelőnek számára, megkérhetnéd, hogy mesélje el, mit írna édesapátoknak, ha lehetősége lenne rá. És szeretném azt is megnézni.

- Rendben van. Köszönök mindent, hyung. Hétfőn… Mikorra?

- Egész délelőtt… Nagy gond lenne? Reggel nyolctól ebédig

- Rendben. Természetesen. Akkor pár órára én is be tudok menni a suliba. Köszönöm még egyszer. Szia! – köszönt el.

- Szia, ahjussi! – ölelt meg Minari, majd hazamentek.

Nagyon aggódtam, hogy hétfőn, hogy fogja bírni Minari az egész délelőttöt, de úgy gondoltam, talán a barátjával majd megint eljátszanak.

Egész péntek délután és szombat délelőtt majd megevett az unalom és az idegesség. Szombaton elmentem sétálni, de ott sem tudtam teljesen ellazulni, így elsétáltam Minariék fele.

Minnie az udvaron focizott a bátyjával. Feltűnés nélkül elhaladtam a házuk előtt, megnyugodva, hogy minden rendben, ám vasárnap délután Jonghun felhívott.

- Szia, ne haragudj a zavarásért. Át tudnál jönni? Segítened kellene. Minari…

- Azonnal megyek. Nyugodj meg. Fél óra és ott vagyok. – Nem tudtam mi a baj, de megszólaltak a vészcsengőim, így csak kikaptam valami rendesebb farmert, valamint egy pólót, majd felvettem a kabátomat, cipőmet, aztán rögtön indultam is Jonghunékhoz.