Elvitték az angyalok (4. fejezet)

A látogatás után nem sokat aludtam éjszaka. Végig azon gondolkodtam, Minarinak mit mondott a bátyja, vagy az apukája, miért nincs anyukája? Fel sem tudom fogni, mit érezhet szegény… Mikor megkérdezte, milyen egy anyuka… Könnyeimmel küszködtem, ahogy újra visszagondoltam a beszélgetésünkre.

Ami viszont a legjobban aggasztott, hogy nagyon ragaszkodik a bátyjához. Kétlem, hogy sikerül péntekig eljutnom odáig, hogy ott legyen másfél órát egyedül, pedig jövőhét elején már ott kellene, hogy egyen.  

Ráadásul, látom, hogy Jonghun is próbálja tartani magát, az öccse miatt, viszont szerintem nem sokáig fogja bírni, főleg, hogy – elmondása szerint – minden egyes alkalommal el kell mondania a pszichológusának, hogyan haltak meg a szülei.  Nem is értem, ezzel mit segít… Szeretnék neki is segíteni, de amíg nem hajlandó együttműködni, ez nem fog sikerülni. Sőt, még Minarinak se lesz könnyebb, ugyanis én hiába próbálok neki segíteni, ha Jonghun még azt is figyelmen kívül hagyja, hogy szólok neki az aggodalomra okot rajzok miatt.

Megcsörrent az ébresztőórám, mire ijedten ültem fel az ágyban. Egész éjjel fent voltam. Kicsit fáradtan készülődtem, majd elindultam dolgozni. Újraolvastam Minhwan felvételi lapját, hátha elkerülte valami a figyelmemet, ami segíthet, akár vele, akár a bátyjával kapcsolatban, de nem találtam semmit. Ekkor jutott eszembe, hogy talán fel kéne keresnem Jonghun osztályfőnökét.

Minhwan felvételi lapján fel volt tüntetve az iskola, ahova a bátyja járt. Gondolkoztam rajta, hogy telefonon beszélek az osztályfőnökével, de úgy gondoltam, személyesen jobb lenne, így elindultam.

Az iskolába érve körbenéztem. Éppen szünet lehetett, mert rengeteg gyerek sétált a folyosón. Ide első osztálytól kezdve a középiskola befejezéséig járhattak. Szemem egy hirdetőtáblán akadt meg. Hatalmas, színes plakát hirdetett az iskola tanulói és külsős diákok számára versenyt. A vállalkozó szellemű ifjak a zenei tehetségüket mutathatták meg. Nem is volt meglepő, hiszen emelt óraszámban tanították az ének-zenét és a drámát. A diákok különórákra is járhattak, mindenféle hangszeren tanulhattak. Kiskoromban minden vágyam volt, hogy ide járhassak, mert nagyon vonzottak a művészetek, főleg a zene, de nem volt elég pénzük a szüleimnek a tandíj kifizetésére.

De legalább az óvodában is tudom használni zenei tehetségem, hiszen egyetemi éveim alatt is sokszor bevittem a gitáromat a gyakorlatokra, és úgy énekeltünk együtt a gyerekekkel. Mint a legtöbb ember számára, a zene nekik is egyfajta nyugalmat, biztonságot, kikapcsolódást jelent. Felhőtlen örömmel énekeltek velem, és hallgatták, hogyan pengetem gitáromon a húrokat. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek, már kis korukban megismerkedjenek a zenével, művészetekkel, hiszen ilyenkor még fogékonyak rá. Viszont sajnos a szülők egy nagy része nem tartja fontosnak, aki pedig fontosnak tartaná, a legtöbbjüknek nincsen ideje, vagy pénze múzeumokba, könnyűzenei koncertekre vinni gyermeküket.

A tanári ajtaja mellett találtam kifüggesztve egy lapot, az osztályelsők nevei és osztályfőnökeik voltak feltüntetve. 12/E osztály : Osztályfőnök: Park Shinhye, Osztályelső: Choi Jonghun. Ilyen szerencsém nem is lehet!

- Jó napot! – köszöntem az első velem szembe jövő tanárnak. – Lee Hongki vagyok. Én Choi Jonghun osztályfőnökét keresem, Park Shinhye-t.

- Jó napot! Azonnal szólok neki – azzal bement a tanáriba, én pedig a folyosón várakoztam.

- Jó napot! Miben segíthetek? – hajolt meg a tanárnő, ahogy kilépett a tanáriból.

- Jó napot! Choi Jonghun öccsének vagyok az óvodapedagógusa, és Jonghunról szeretnék egy kicsit többet megtudni.

- Oh, hát sajnos, nem szolgálhatok információkkal.

- Kérem… Fontos lenne – néztem rá könyörögve.

- Sajnálom. Ha most megbocsájt… - lépett el mellettem, majd láttam eltűnni a folyosón.

- Csak még egy pillanatra! - siettem utána. – Szeretném, ha többet nem kellene pszichológushoz mennie. Ahogy figyeltem az elmúlt pár napban, teljesen normális gyászreakciót él meg. Semmi szüksége a pszichológusra. Főleg nem úgy, hogy minden egyes alkalommal el kell mondania, hogyan haltak meg a szülei.

- Rendben, de akkor innentől ez az ön felelőssége - Láttam a nő szemében, hogy nem tetszik neki a dolog, de azért beleegyezett, csak, hogy most már békén hagyjam. De biztos voltam benne, hogy így Jonghunnak is jobb lesz.

Visszasiettem az óvodába. Nem sokkal az után, hogy visszaértem, hallottam Minari sírását az átadóban, így kisiettem.

- Minari, be kell menned. Gyere, jövök én is.

- De itt fogsz hagyni… - szipogta a kicsi.

- Gyere, jön a bátyád is, játszunk megint hárman - próbáltam én is rávenni a dologra.

- Nem! Itt fog hagyni – ölelte át szorosan a bátyja lábát.

- Nem fog, gyere, válassz egy játékot, és játszunk, mint nálatok. Ugye, milyen jó volt tegnap is? – mosolyogtam rá.

Nehezen, de sikerült rávenni Minarit, hogy jöjjön be.

- Autózzunk! Én leszek ezzel a kicsivel, Hunnie, te leszel a naggyal, ahjussi pedig ezzel – nyújtott át egy mentőautót. - Hozok két babát is! – sietett el, majd a kezében két legóbábuval tért vissza. „Beültette” őket az autóba.

– Brümmm…brümm… - tologatta önfeledten az autót, Jonghunnal követtük a példáját. – Ahjussi, te még ne! – tolta el a kezemet, ahogy közeledtem a mentőautóval feléjük. Kicsit hátrébb húzódtam és figyeltem, mit is akar kihozni a játékból.

Vajon a balesetet játssza újra? Több mint valószínű, hiszen két bábut ültetett az autó tetejére, és egy kicsi személyautó, egy kamion és egy mentőautó kell a játékhoz… A balesetnél is ő és az apukája ültek a kocsiban és kamionnal ütköztek…

Gondolataimból Minari hangja robbantott ki.

- Ahjussi, most jöhetsz a nínóautóval! - Jonghunra néztem, aki teljesen ledermedt, láttam rajta, hogy ő is felfogta, hogy mi is ez a játék. Óvatosan bólintva próbáltam jelezni, hogy teljesen rendben van, amit az öccse csinál. Autómmal szirénázó hangot adva indultam el feléjük.

- Összeütköztek! Őt fogd megV és vidd el. Hyung, most te is menj el a kamionnal! – adta ki az utasítást Minari. Kapva az alkalmon, fejemmel az íróasztalom felé intettem.

- Beszélgessünk egy picit – suttogtam Jonghunnak. Ahogy odaértünk egyből aggódva fordult felém.

- Mennyire normális, hogy ezt csinálja? Tegnap otthon is újrajátszotta. Sőt, lehozta a maciját, mondván, hogy szomorú, és mikor megkérdeztem, hogy miért, ő azt felelte, hogy mert nincsen anyukája…

- Ez természetes. Játékkal próbálja feldolgozni a történteket, hiszen ő nem úgy fogja kiadni magából a traumát, mint egy felnőtt, aki hogy beszél a problémáiról. A gyermek igazi nyelve a játék. Megjelenítik az őket foglalkoztató problémákat, mindennapi történéseket. A játék egy igazi cselekvés, és mégis csak olyan, mintha megtörténne, így kevésbé félelmetes, és egy kicsit más is, mint a valóság.

- Szóval ilyenkor csak hagyjam rá?

- Ha nagyon sűrűn csinálja ezt, akkor megpróbálhatja átterelni valami más játék felé. Például kereshet egy másik macit, egy babát vagy valamit, és mondhatja például, hogy ő az anyukája a macinak. Vagy, ha a balesetet játssza újra, mondani lehet neki, hogy ne minden alkalommal ütközzenek össze, mert eltörnek, és nem lesz másik autója.

- Értem. Köszönöm. Akkor én most menjek egy kicsit, igaz? – nézett az órájára.

- Megköszönném, egy fél óra múlva találkozunk – kísértem ki. Visszafordultam a szőnyeg irányába, de Minari nem volt ott. Benéztem a babaszobába, és a tűzhely mögé bújva meg is találtam.

- Megtaláltalak. Most én bújok el – simogattam végig arcán. – Minari, te sírsz? Mi a baj? Gyere ide – öleltem magamhoz, mire ölembe kúszott.

- Nem vagyok okos nagyfiú, igaz? – nézett rám megszeppenve.

- Dehogyis nem. Egy nagyon okos nagyfiú vagy. Gyere, lecseréljük a nadrágot.

- A többiek kinevettek… A szomszéd néni is azt mondta, hogy aki bepisil, az nem okos nagyfiú – szipogott.

- A többiek biztosan valami máson nevettek, a szomszéd néni pedig… - vettem egy mély lélegzetet. – Na gyere, átöltözünk, és kimegyünk az udvarra, rendben?

- Hunnie is jön?

- Ő hazament főzni neked finom ebédet. Mi pedig, mire visszajön, építünk neki homokvárat, rendben?

- Óriásit, ami az égig ér!- lelkendezett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fog menni…

- Igen, óriásit, ami az égig ér – mosolyogtam rá. Minari kiszaladt a szekrényéhez.

- Ezt vegyük fel! – mutatott egy halványkék, koptatott farmerre. Benézetem a szekrényébe, hátha találok valami kényelmesebb darabot, de mindhárom váltónadrágja csőfarmer volt.

- Inkább ezt – vettem ki egy sötétebb színűt. – A másikon jobban látszik a kosz. – Beleegyezett, s mielőtt ráadtam volna a nadrágot elküldtem mosdóba.

Miután végzett, kivettem a szekrényből a homokozó vödröket és a lapátokat.

- Először ezekből a szögletesekből építünk, utána pedig ezekből a kerekekből, utána jöhetnek rá a tornyok. Ez lesz a zászló – hozott egy faágat.

Elkezdtük építeni a homokvárat, az alsó szintet Minari, a felső szinteket pedig én borítottam rá, nehogy összedőljön, a zászlót ismét Minari rakta rá.

- Ez nagyon szép lett! Hunnienak tetszeni fog! – ugrott a nyakamba. - Ahjussi… Leszel az anyukám?

- Sajnos nem lehetek, mert az anyukák lányok – magyaráztam neki.

- És az apukám? – nézett rám reménykedve.

- Tudod, kicsi, én nem lehetek az apukád sem…

- Akkor nekem most nincs se anyukám, se apukám? – homályosult el szeme a megjelenő könnyektől.

- Szia, Minari! – hallottam a bátyja hangját, melytől megkönnyebbültem, ugyanis Minari hozzá szaladt, de sajnos kérdését nem felejtette.

-  Hyung! Ahjussi tényleg nem lehet se az anyukám, se az apukám?

- Sajnos nem… - motyogott Jonghun.

- Akkor nekem most nincsen se anyukám, se apukám? – Jonghun is ledöbbent a kérdés hallatán, így gyorsan témát váltottam.

- Nem mutatod meg a homokvárat Jonghunnak?

- Nézd, neked építettük! – húzta a homokozóhoz a bátyját.

- Ez nagyon szép. Gyere, most már menjünk haza! Köszönj el szépen!

- Szia – ölelt meg Minari.

- Jonghun, csak még egy valami! - szóltam utánuk. - Ma megbeszéltem az osztályfőnökével, és nem kell többet pszichológushoz járnia.

- Nagyon szépen köszönöm, egyébként... Ráérne  ma délután? Minari nem lesz otthon, és lenne még néhány dolog amit szeretnék megosztani vele kapcsolatban. 
- Természetesen ráérek. Mikorra menjek? Hol találkozzunk? 
- Úgy gondoltam, hogy nálunk;fél ötkor, mint tegnap?
-Rendben. Nekem jó.Ott leszek - mosolyogtam rájuk. Minari még utoljára odajött megölelni és elköszönni, majd elindultak haza, én pedig visszamentem a csoportba.