Elvitték az angyalok (3. fejezet)

Nagyon lehangolt a veszekedés. Miért nem képes megérteni, hogy csak jót akarok? Hiszen a legjobbat szeretném Minarinak...  Délután kettő felé behívatott a főnököm. Nagyon megijedtem, azt hittem, Jonghun beszélt vele, de szerencsére csak annyit mondott, hogy valamikor el kell mennem hozzájuk családlátogatásra.

Meg is kerestem Minari felvételi lapját, melyre rá volt írva a bátyja telefonszáma; az óvoda telefonjáról tárcsáztam is a számot.

- Jó napot! Lee HongKi vagyok. Lenne rám néhány perce?

- Jó napot! Éppen tévét néztünk Minarival. Mi a probléma? – hallatszott a hangján a düh.

- Nem rég mondta a főnököm, hogy valamikor el kéne mennem önökhöz családlátogatásra. Mikor lenne aktuális?

- Akár ma délután. Az óvodában úgysem beszéltük meg, holnap mikorra vigyem Minniet – kezdett lenyugodni.

- Rendben, akkor, ha jó lenne önnek a fél öt… Ha jól látom az adatoknál, úgyis itt laknak a közelben.

- Igen, kétsaroknyira lakunk az óvodától. Ha gondolja, elmegyünk ön elé. Ha negyed ötkor várjuk az óvoda előtt, az megfelel?

- Igen, természetesen. Köszönöm a kedvességét. Délután találkozunk – tettem le a készüléket.
Visszasiettem a csoportba. Leírtam az üzenőfüzetbe a beszoktatás első két napját, kolléganőim addig megebédeltettek, majd lefektették aludni a gyerekeket. Amíg mi is elmentünk ebédelni addig a dajka ment be figyelni a gyerekekre. Fél négy körül kezdtük ébresztgetni a törpéket.

Hamar elment az idő, négy órakor elsiettem átöltözni, majd mentem ki az óvoda elé. Minhwanék is akkorra értek oda, így elindultunk hozzájuk.

- Ez a mi házunk – kanyarodtak be egy hatalmas ház kerítéséhez.

Gyönyörű kétszintes ház volt, a tetőn napozóágyak pihentek, és vártak, hátha egy-egy őszi napsugarat még élvezhetnek. A teraszon egy hintaszéket meg-megringatott az őszi szellő. Az udvaron egy hatalmas medence letakarva várta újra a nyarat. Filmbe illő látványt nyújtott a ház kültere.

Mikor Jonghun kinyitotta a kaput Minari önfeledten szaladt be.

- Gyere, nézd meg a faházikómat! – rángatta a kezemet a kicsi. Mosolyogva követtem, majd egy hatalmas platánfához értünk, melynek egyik ágáról lelógó hinta ringott lassan előre-hátra. Kora őszi avar zizegett a lábunk alatt.

- Ott van fent! – kiáltott fel Minari a fa lombjai közé mutatva, ott rejtőzött egy kis faházikó.

- Felmászunk? Megmutatom a kincseimet, gyere – kezdett felmászni egy létrán. Követtem, majd felérve nagyon meglepődtem. Olyan volt, mint egy rendes lakás kicsinyített mása. A falakat Minari régebbi rajzai díszítették. Elmosolyodtam, hiszen Minaritól még nem láttam színes, nyugodt lelkivilágot tükröző rajzokat. Ahogy rajzról - rajzra haladtam, megpillantottam a tegnapi és mai alkotásait is, majd tovább vizslatva őket megakadt a szemem egy képen.

- Elmeséled, ezen kik vannak? – böktem rá ujjammal.

- Itt apa, hyung és én vagyunk. Ez a házunk, itt, a másik oldalán a háznak pedig egy anyuka van.

- Őt miért rajzoltad külön? Ő nem a te anyukád? – néztem rá kicsit értetlenül.

- Nem, mert nekem nincs anyukám. De szeretnék egyet – válaszolta magabiztosan.

- Mindenkinek van anyukája, Minari… - magyaráztam neki.

- Nekem nincsen. Nekem csak apukám volt… Neked van anyukád és apukád? – nézett fel rám gyönyörű, fekete szemeivel.

- Igen, nekem van, bár apukám elköltözött, mikor kicsi voltam. Én anyukámmal laktam - magyaráztam neki.

- Elmondod, milyen egy anyuka? – ült az ölembe, miközben érdeklődően vizslatta arcomat. Ledermedtem. Nem igazán tudtam, mit is kéne mondanom. Ám ekkor eszembe jutott…

- Szerinted, Minari, milyen egy anyuka? – kérdeztem vissza.

- Kedves… Esténként jóéjt-puszit ad, és mesét olvas. A barátaimnak is van anyukájuk. Mindig olvasnak mesét a barátaimnak. Ahjussi, nekem miért nincs anyukám? És apát azért vitték el az angyalok, mert sokat rosszalkodtam? Hogyha jó leszek, akkor sem hozzák vissza? És azok a piros kabátos bácsik voltak az angyalok, akik nínóautóval jöttek apához?

Minari nagyon sok kérdést tett fel egyszerre, teljesen összezavarodtam.

Olyan kicsi még, és miért engem kérdez? Nem lett volna szabad feljönnöm ide vele… Nem lett volna szabad hagynom ilyen témákat feszegetni…

Egyre gyorsult a légvételem forogni kezdett velem a világ, gondolataim cikázva követték egymást…

- Minari, menj be, bekapcsoltam a mesét – hallottam Jonghun hangját, de nem voltam képes realizálni, hogy itt van.

- Elnézést a kellemetlenségért, tegnap tőlem is ugyanezeket kérdezte, és mondtam neki, hogy majd ma visszatérünk rá. Én sem tudtam, mit mondjak neki…

- Édesanyátok… Régebben hunyt el? – kérdeztem rá óvatosan.

- Igen… Minari születésekor. Veszélyeztetett terhes volt. Nem szülhetett volna rendes úton, de császárra már nem volt idő…

- Sajnálom. Ezt szomorúan hallom.

- Édesapám halála pedig az én hibám volt… Értem jött az iskolába, de valahogy áttért a szembejövő sávba, ahol egy kamionnal ütközött… A helyszínen életét vesztette… Minari is vele volt, de neki szerencsére nem esett baja, viszont végignézte a balesetet… És látta apát, ahogyan… - nem bírta folytatni, hangos zokogásban tört ki.

- Ez nem az ön hibája, Jonghun… - simítottam végig karján.

- Inkább menjünk be – sietett le a létrán zavartan. Utána mentem. Minari a nappaliban ült és maciját szorongatta.

- Megmutatod a szobádat ahjussinak? – ment melléje Jonghun.

- Nem! És oviba sem megyek többé! Megint ott fogsz hagyni! Pedig azt ígérted, hogy te mindig velem leszel. Írok apának egy levelet, és megmondom neki, hogy szóljon az angyalnak, és vigyen fel magához, mert te nem szeretsz! – zokogott keservesen a csöppség.

- Én szeretlek, de muszáj iskolába járnom még… És oda te nem jöhetsz velem… És te még nem mehetsz el apához. Ahhoz még nagyon kicsi vagy.

- És te már elmehetsz? – szipogott.

- Nem. Én sem mehetek. Nekem veled kell maradnom. Úgyhogy ne sírj, és hiába hagylak ott… Minden délután érted megyek majd. Mikor már ügyes leszel, és nem fogsz sírni, reggel beviszlek, reggelizel, játszol kint az udvaron a többiekkel, ebédelsz, lefekszel aludni, uzsonnázol ,és már ott is leszek érted.

- Holnap már ilyen későn jössz csak?

- Nem, holnap még nem. De most mutasd meg a szobádat, rendben?

- Nem akarom. Veled akarok maradni. Nem akarom, hogy te is itt hagyj, mint apa.

Egy ideje csak kívülről figyeltem az eseményeket, de ez a mondat most nagyon meglepett.

Azt hiszem jobb lesz, ha kicsit változtatok a beszoktatáson, mert Minarinál koránt sem lesz könnyű… Most viszont ideje közbelépnem. 

- Figyelj, Minari nem fog elhagyni a bátyád, ő szeret téged, és azért kell oviba járnod, hogy Jonghun el tudjon menni iskolába, hogy okos legyen, és utána el tudjon menni dolgozni. Te pedig addig játszol velem az oviban. Mit szólnál, ha megmutatnád, milyen játékaid vannak? Játszhatnánk most is valami szuper játékot.

- Jonghun is jöhet?

- Persze, együtt játszunk valamit hárman, rendben?

- Oké, erre van a szobám – indult el még mindig szipogva.

- Ez a te ágyad, itt szoktál aludni? – kérdeztem Minarit, a kisautó alakú ágyra mutatva.

- Itt csak délután. Este hyungnál szoktam… De nézd, itt az íróasztalom, itt szoktam festeni és gyurmázni – terelte el a témát Minari. - Játszunk a hegymászós társassal - vett elő egy dobozt a szekrényből Minnie. Leültünk mindhárman játszani, majd annyira belemerültünk, hogy nem is figyeltem az időt.

- Már hat óra? Nekem mennem kell. Köszönöm, hogy itt lehettem. Nagyon jól éreztem magam. Jót játszottunk, igaz Minari?

- Igen – mosolygott rám.

- Holnap ugyanúgy tíz órára várom önöket. Holnap fél órát együtt, fél órát pedig csak Minari lesz bent. Viszont látásra – köszöntem el.

Nagyon sok új információhoz jutottam a családlátogatáson, ami lehet, hogy ha nem jövök el, ki sem derül…