Elvitték az angyalok (2. fejezet)

Mire kedden beértek, előkészítettem a rajzlapokat, színes ceruzákat és pár bábfigurát.

- Jó napot! Szia Minari! Szeretnél rajzolni vagy bábozni?

- Nem. Elhoztam a macimat, Bruminak hívják. Azt szeretné, ha megsimogatnád. - Elmosolyodtam, ahogy mindenkivel megsimogattatta a puha, selymes, bársony-barna macit. Szívemet melegség töltötte el. Örültem és titkon reméltem, hogy tévedtem, és mégiscsak könnyű dolgom lesz. De ez csak egy újabb tanulság volt, hogy ne igyunk előre a medve bőrére...

A plüssök közül megfogtam egy csoki-barna, puhaszőrű mackót és leültem Minarival a szőnyegre.

- Szia! Engem Teddynek hívnak. Neked mi a neved, kismaci?

- Szia! Nekem Brumi. A gazdim, Minari adta. Ugye milyen szép?

- Igen, nagyon szép neved van, Brumi. Szeretnél játszani?

- Most nem, mert szomorú vagyok.

- Ajjajj - öleltem meg a macimmal az ő plüssét. - Miért vagy szomorú, elmeséled?

- Mert tegnap a gazdim sírt. Az apukáját elvitték az angyalok, de gonoszak, mert nem hozzák vissza. Pedig Minari szerette az apukáját… - Minari kiesett a játékszerepéből, ölembe kúszott, majd pityeregni kezdett.

- Bár apukád nem jöhet vissza, ha nagyon erősen figyelsz, akkor érzed, hogy itt bent - mutattam a szívére - még él.

- Hunnie is mondta, hogy ott él az emléke. Odamehetek hyunghoz? - nézett rám könnyektől fénylő szemekkel.

- Persze, kicsi, menj csak. - Kipattant az ölemből, és odasietett a bátyjához, nyakába borulva pityergett tovább.

- Gyere, játszunk! Autózunk? – próbálta játékra invitálni öccsét Jonghun.

- Azzal a kékkel – mutatott  szipogva egy dömperre a polcon. A játék hamar elterelte a figyelmét, így tudtam beszélgetni a bátyjával.

- Tegnap beszéltem vele, most szerintem nagyon haragszik, amiért hazudtam neki eddig apáról… De nem igazán tudom, hogyan tudnék neki segíteni. – Réveteg tekintettel bámulta a kisfiút, aki berregő hangot kiadva tologatta a kis kocsit a szőnyegen.

- Esetleg… Elvihetné néha őt is a pszichológushoz, hogy… - kezdtem, de a szavamba vágott.

- Nem! Az öcsém nem fog pszichológushoz járni! Mindenki azt hiszi, hogy az segít feldolgozni. Saját tapasztalatból mondom, hogy csak rosszabb lesz… - Hirtelen Minari keserves zokogása hangzott fel.

- Ne haragudj, nem akartam, véletlen mentem neki… - nézett egy másik gyerek ijedten Minniere.

- Semmi baj, menj, játssz tovább – simogattam meg a kicsi fejét. – Minari, nézz rám, nincsen semmi baj, véletlen volt. – De hiába mondtam neki bármit, csak tovább zokogott.

- Minnie, ne sírj, itt vagyok. Mi történt, kicsim? – ölelte magához zokogó öccsét bátyja.

- Nem szeretem az autókat – fúrta fejét bátyja nyakába.

- Akkor rajzoljunk – próbálkozott Jonghun, de Minari csak nem engedett.

- Veled akarok maradni - szipogta a kicsi.

Óvatosan bólintottam, mikor a bátyja rám pillantott.

- Szeretlek, hyung – kapaszkodott az idősebb pólójába Minari. Így telt el a következő egy óra; Minari Jonghun ölében ült és sírt. Rápillantottam az órára.

- Kezdjenek nyugodtan öltözködni. Úgyis lassan letelik a két óra. Otthon talán könnyebben megnyugszik Minari is – mosolyogtam rájuk.

- Holnap mikorra hozzam? – érdeklődött Jonghun.

- Tíz órára, és akkor fél órát egyedül lesz bent.

- Rendben. Remélem nem lesz vele gond – simított végig öccse hátán.

- Délután készítse fel rá, akkor talán könnyebben fogja viselni. További szép napot! – csuktam be mögöttük az ajtót.

Másnap Minari alig akart bejönni a csoportba, de végül sikerült rávennem.

- Minnie, gyere jót fogunk játszani, és mire a bátyád visszaér, biztosan hoz neked valami finomat.

- Nem akarok… Hunnie, nem megyek be nélküled! – bújt el az említett háta mögé.

- De Teddynek már nagyon hiányzik Brumi. Nem hozod be, hogy együtt játszhassanak? – Minhwan óvatosan előbújt, majd félve pislogott rám. Bíztatóan felé nyújtottam a kezemet, mire közelebb lépett. Felvettem az ölembe és becsuktam az ajtót. Minhwan kapálózni kezdett.

- Ne hagyj itt Jonghun! Jonghun gyere vissza! – sírt és kiabált Minari.

- Nemsokára jön, csak elment boltba. Gyere, rajzoljunk addig.

- Nem! Hunniet akarom! – sietett egy eldugott sarokba a fiú. – Látod, Brumi, most még ő is itt hagyott. Engem senki nem szeret – ahogyan közelebb mentem, hallottam, ahogyan szipog. Nem mentem oda hozzá, csak az étkezőasztalokhoz, ahonnan figyelemmel kísérhettem, mit csinál, de nem zavartam. Nem sokkal később egy kislány ment oda. Kíváncsian hallgattam, mi történik.

- Mögötted van a felmosóvödör, kérem szépen – szólt Minarinak, de ő nem moccant, csak tovább szipogott.

- Ahjussi, nem adja oda a vödröt - panaszkodott a lányka, mikor észrevette, hogy hozzájuk sietek.

- Minari, állj fel egy picit, hogy odaférjen a vödörhöz – térdeltem elé, majd észrevettem valamit. - Minari állj fel picit. - Felállt, és ahogyan sejtettem, bepisilt.

- Nagyon haragszol? – pislogott rám ijedten, maciját szorongatva.

- Dehogyis. Semmi baj, gyere, lecseréljük a ruhádat – öleltem magamhoz. – Ilyen előfordul. Nincs semmi baj. – Kimentünk, és átöltöztettem, majd visszamentünk rajzolni.

Az imént egy angyalt rajzolt, mellé pedig egy férfit, a lap másik oldalára pedig egy kisfiút és egy másik angyalt, de, mint tegnap, ma is fekete volt a rajz.

- Mit rajzoltál? – érdeklődtem.

- Az ott apa az angyallal, aki elvitte őt. Ez pedig én vagyok egy másik angyalkával, aki elvisz majd engem apához. – Ahogyan ezt elmesélte, kiesett a kezemből a ceruza. Hogy egy másik angyal, aki elviszi őt? Tudtam, hogy Minhwan ezt nem úgy gondolta, ahogyan én, de a két rajza a tegnapi és a mai, valamint a bepisilése tényleg aggodalomra adott okot.

- És te mit rajzoltál? – zökkentett ki hangja gondolataimból.

- Én egy szép, napos rétet. Itt repülnek a madarak, itt egy patakocska, itt pedig egy őzike figyel – mutogattam végig a rajzomat.

- Nagyon szép - lelkendezett Minari.

Letelt a fél óra ezért kivittem Minarit az átadóba a bátyjához.

- Ma is rajzolt… - kezdtem mondandómba, ahogy Minari a szekrényéhez sietett átvenni a cipőjét. – A lap egyik oldalára az édesapjukat rajzolta egy angyallal, hogy idézzem, amit ő mondott: „Ez itt apa, az angyallal, aki elvitte őt…” A lap másik felére pedig saját magát rajzolta egy másik angyallal, aki „majd elviszi őt az édesapjához” – adtam át neki a lapot. – Még valami! - szóltam utánuk, mikor épp elindultak. - Ma az öccse bepisilt. Ilyen esetekben ez természetes, csak szóltam, hogy tudjon róla.

- Rendben, hozok majd új váltóruhát. Ennél többet nem tudok tenni.

- Tudna… Ilyen esetekben már köteles vagyok felszólítani önt, hogy vigye el az öccsét pszichológushoz. Amennyiben ezt nem teszi meg szóbeli kérésre, írásban is felszólítom, és ha még akkor sem, akkor kénytelen leszek szólni a gyámhatóságnak, ami gondolom, tudja, milyen következményekkel jár… Nem szeretek fenyegetőzni, de tisztán kell látnia a dolgokat. Higgye el, hogy az öccsétől nem fogják kérni, hogy mondja el, mi történt a szüleivel.

- Mit tud maga a családomról? Mit tud maga arról, hogy mi folyik egy pszichológusnál? Szeretem az öcsémet, és senkinek nem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem! Ha kell, ott hagyom az iskolát, és vigyázok rá, akkor legalább nem kell olyan emberekre bíznom, mint maga, aki azt hiszi, csak mert van egy diplomája, már mindent tud! Semmit sem tud arról, hogyan haltak meg a szüleim, úgyhogy ezt jobb, ha nem firtatja! - szeméből szinte szikrák szóródtak, hangja enyhén kiabálónak hatott, mitől öccse megrezzent. - Viszont látásra – viharzott el, magával rángatva Minarit.